Nem állítjuk, hogy most megvilágosodsz, hogy jobb és szebb lesz az életed, de hogy néhány szokásod és emberi kapcsolatod új megvilágításba kerül, hogy bátrabban vállalkozol, vagy hogy nem akadsz majd ki rögtön minden apró hibán, az könnyen lehet.

"Ha kevesebbet képzelsz el, kevesebbet is érdemelsz"

Nagyjából tízpercenként kapunk olyan impulzusokat, hogy legszívesebben azonnal felhagynánk mindennel, amit az ésszerűség diktál. Valahogy minden azt sugallja, hogy hagyd a fenébe a biztonságot, a fix állást, a terveket, a slampos párkapcsolatod, a takarékoskodást, és  "csináld, amit igazán szeretnél, hiszen bármire képes vagy", mert úgyis csak "egyszer élünk".

A modern pszichológia kétségtelenül azt diktálja, hogy a hitrendszerünk, a saját képességeink és kitartásunk előrevetíti a sikert. De azért a carpe diemnél egy kicsit magasabb szintű tudatosságra van szükség.

Carol Dweck, a stanfordi egyetem pszichológia professzora részletesen kutatta a Gondolkodásmód: a siker új pszichológiája című tanulmányában, hogy mi áll a siker hátterében.

Hogy mire jutott?

Például arra, hogy a siker egyik fő befolyásolója a személyiségünk, a gondolkodásmódunk.

Két alapvető típust talált:

• A "rögzített (vagy fix) gondolkodásmód" azt feltételezi, hogy a karakterünk, az intelligenciánk és a kreatív képességeink statikus adottságok, amin nem tudunk változtatni semmilyen módon.  A siker a bennünk rejlő, örökölt intelligencia gyümölcse. A sikerre törekedni kell, de a legfontosabb, hogy a kudarcot minden áron elkerüljük azáltal, hogy okosak és jól képzettek vagyunk.
• Ezzel szemben a "növekvő gondolkodásmód" a fejlődésre, a gyarapodásra alapoz, és a kudarcot nem az unintelligencia bizonyítékaként könyveli el, hanem ugródeszkaként a fejlődéshez és meglévő képességeink tökéletesítéséhez.

Ez a két gondolkodásmód, amit már nagyon fiatal korban elsajátítunk, tulajdonképpen a mozgatórugója a viselkedésünknek, a kapcsolatainknak, a sikereinknek és kudarcainknak, és végső soron a meghatározzák a boldogságunkat.

A következménye annak, hogy valaki az intelligencia és a személyiség fejlődésében hisz, ahelyett, hogy beletörődne a velünk született adottságainkba, Dweck két évtizedes kutatása szerint brutálisan szembetűnőek gyerekekben és felnőttekben egyaránt.

Az emberi tulajdonságok, mint az intelligencia és a kreativitás, és a kapcsolatok, mint a szerelem és a barátság, erőfeszítéssel és tudatos gyakorlással fejleszthetők. Nemcsak annyit jelent ez a gondolkodásmód, hogy valaki nem fél a kudarctól, hanem valójában az egészet egy tanulási folyamatként tudja megélni.

Miért vesztegetnéd az időd azzal, hogy újra és újra bebizonyítod, milyen jó vagy, ha lehetsz még jobb?

Miért rejtenéd el a hiányosságaid ahelyett, hogy megoldást találnál rájuk? Miért foglalkoznál olyan barátokkal vagy partnerekkel, akik csak lehúzzák az önbecsülésed, ahelyett, hogy azokra koncentrálnál, akikkel együtt fejlődhetsz?

Ez az a gondolkodásmód, amely lehetővé teszi, hogy a legnagyobb kihívást jelentő időkben is boldoguljunk.

Az egyik nagyhatású tanulmányban Dweck és kollégái négyéves gyerekeket vizsgáltak: választhattak, hogy kiraknak újra egy egyszerű puzzle-t, vagy kipróbálnak egy nehezebbet. Még ezeknél a kisgyerekeknél is élesen elvált a két gondolkodásmód.

A "fix" mentalitásúak a biztonság kedvéért a könnyebb megoldást, és a már ismert puzzle kirakását választották, hogy megerősítsék a meglévő képességeiket. Másképp fogalmazva, meg akarták győzni magukat és másokat, hogy az intelligens gyerek nem hibázik.

Ezzel szemben a "növekvő" gondolkodásmódúak nem is tudtak ezzel furcsa választással mit kezdeni, nem értették, miért akarja valaki kirakni ugyanazt a puzzle-t újra és újra, ha nem tanulhat valami újat. A fix gondolkodásmódú gyerekek mindenképp jól akarták megoldani a feladatot, hogy intelligensnek lássák őket, míg a növekvő gondolkodásmódú gyerekek a sikert azzal azonosították, hogy tanulnak valami újat és ezáltal okosabbá válnak.

Az egyik, kutatásban részt vett hetedikes lány így fogalmazta meg a különbséget:
"Azt hiszem, az intelligencia az, amiért meg kell dolgozni... ez nem csak egy adottság... A legtöbb gyerek, ha nem biztos a válaszban, nem teszi fel a kezét, hogy válaszoljon a kérdésre. De én fel szoktam emelni a kezem, mert ha tévedek, akkor akkor legfeljebb kijavítanak. Vagy felemelem a kezemet, és azt mondom: "Hogy lehetne ezt megoldani?", vagy "Én ezt nem értem. Tudna nekem segíteni? " Ezzel én is egyre csak fejlődök és tanulok."

Te hogy gondolkodsz a kapcsolatodról?

De van még egy komoly terület az üzleti életen és a tanuláson túl, ahol a kétféle gondolkodásmód erősen kiütközik: ez pedig az emberi kapcsolatok.

A kutatás során a rögzített gondolkodásmódúak úgy gondolták, hogy az ideális társ istenként néz majd rájuk (és ők is viszont), és mindkét fél úgy érzi, a másik tökéletes. Ezzel szemben a növekvős gondolkodásmódúak olyan partnert gondoltak előnyösnek, akivel felismerik ugyan egymás hibáit, de szeretettel, kitartással, munkával segítenek javítani rajtuk, és akivel arra ösztönzik egymást, hogy új dolgokat tanuljanak, és egyre jobbak és jobbak legyenek.

A növekvő gondolkodásúak szerint a párkapcsolatokat is lehet fejleszteni. Mindenki – mi, a partnerünk és a kapcsolat – képes a növekedésre és a változásra.

A fix gondolkodásmódúak az ideális pillanatban, tökéletességben, és abban hisznek, hogy két embert egymásnak teremtettek. Mint a lovaglás a naplementébe. Mint a "boldogan éltek míg meg nem haltak".

Az egyik probléma az, hogy a rögzített gondolkodásmódú emberek csak várják, hogy minden jó automatikusan történjen. Nekik a kapcsolat nem arról szól, hogy a mindkét fél dolgozzon a kapcsolatért, hogy segítsünk egymásnak megoldani a problémákat. Sokkal inkább, hogy létezik egy varázslatos szerelem, valami egyszeri és megismételhetetlen, mint a mesékben.

És ezt a gondolatolvasás mítoszánál semmi sem képezi le jobban.

Az egyik vizsgálatban, ahol emberek beszéltek az egymással való kapcsolatukról, szembetűnőek az eredmények:

A rögzített gondolkodásmódúak fenyegetve érezte magukat már pusztán attól, hogy kisebb eltéréseket láttak abban, hogy miként látják ők és miként a partnerük a kapcsolatukat.

De a legpusztítóbb minden kapcsolatban az a mítosz, az a meggyőződés, hogy ha valami munkát igényel, akkor valami nagy baj van, és hogy bármilyen eltérés a vélemények vagy preferenciák között azt mutatja, hogy a két ember egyáltalán nem illik össze.

Dweck és a tanulmány rávilágít:

Amikor a fix gondolkodásmódú emberek konfliktusba keverednek, akkor rendre hibáztatnak valakit. Néha magukat, de gyakran a partnerüket. És a hibát rögtön egy tulajdonsághoz – egy karakter hibához – rendelik. De ezzel még nincs vége. Mert amikor a partner személyiségét hibáztatják egy problémáért, elkezdenek dühöt és undort érezni.

És újra jön a fix gondolkodás: mivel a probléma fix vonásokból származik, nem lehet megoldani. Tehát sok esetben, ha a fix gondolkodásmódú emberek hibákat látnak partnereikben, megvetővé és elégedetlenné válnak az egész kapcsolattal szemben.

A növekvő gondolkodásmódúak, lehet, hogy ugyanúgy látják partnereik tökéletlenségét, de anélkül, hogy őket látnák hibásnak, és ennek ellenére is mindig úgy érzik, hogy egy kiteljesedett kapcsolatban élnek. A konfliktusokat kommunikációs problémának, nem a személyiség vagy karakter hibájának tudják be. Ez ugyanannyira igaz a szerelmi kapcsolatokra, mint a barátságra, vagy a szülőkkel való kapcsolatra.

Most már csak egy kérdés maradt: te melyikbe tartozol?

Elhiszed, hogy képes vagy fejlődni, változtatni, elhiszed, hogy a kapcsolatod igenis, lehet jó, mert kemény munkával, odaadással csakúgy, mint te, fejlődni tud?

A választás a miénk, ahogy a változás lehetősége is.