Van, ahol az öt nap apasági szabi igazából két hónap. És ez egy rettenetesen jó és fontos dolog.
„Tomi, a Procter & Gamble két hónap apasági szabadságot ad a szokásos öt nap helyett a dolgozóinak, kellene erről írnod egy cikket. Tudsz sztorizgatni az apaság elejéről esetleg?” – tette fel a kérdést a főnököm, és ezzel kinyitott egy kaput, amit nem kellett volna. Tudok sztorizgatni az apaság elejéről, azokról az időkről, ami után fel akartam mondani az akkori egyik munkahelyemen. Fel is mondtam. A második gyerek születésekor. Pont azért, hogy ne történhessen meg többször ugyanaz.
Amikor a fiam született, nagyon féltem, hogy nem fogok tudni vele elég időt tölteni. Hallottam horrorsztorikat. Egy reggeli rádióműsor szerkesztőjeként dolgoztam, minden nap 5-kor keltem, és 5:15-kor már kocsiban ültem, hogy átvágtassunk az üres városon, aztán jöttek-mentek az emberek egész reggel, ment a „jaj, de jó lesz, hogy apa leszel, mondjuk én alig voltam otthon az első három hónapban” című klasszikus és a „kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond” című ordas baromság, de a lényeg az volt, hogy valamiért az körvonalazódott a fejemben azok miatt, akikkel beszélgettem naphosszat,
hogy a szülés után az apuka a közelben marad, de inkább csak látótávolságban.
Ezt semmiképpen sem akartam.
De hogyan kivitelezzük azt, hogy egy gyerek alig alszik, miközben apának nagyon is aludnia kellene, hogy reggel meg bírjon szólalni 6-kor abba a fenyegetően figyelő mikrofonba, és lehetőleg ne higgyék azt a hallgatók, hogy Horváth Charlie beszél? Nyilván úgy, hogy elmegyünk szabira, de az majdnem lehetetlen. Lehetőleg egy igen hosszú szabira. Ami nem a szokásos öt nap.
Egyik ismerősöm azt mondta, ő már csak azért is vesz ki egy év (!) szabadságot, mert az első gyerekét jóformán nem is látta. Akkor még azt hittem, csak túloz, de aztán kiderült, hogy nem, tényleg nem látta. Mondom, horrorsztorik.
Két melóhellyel az apaság extrém sport tud lenni, pláne, ha mindkettő folyamatos készenlétet kíván meg. Hát az a készenlét tényleg folyamatos volt. Reggel rádió, 10 után Player, aztán délután a fiam, aki annyira volt apás, hogy szinte csak velem volt hajlandó elaludni. Miközben a saját mp3-listáját hallgatta. És táncolni kellett vele. Akkor még nem tudtuk, hogy ez a lányomnál hatványozottan durvább lesz, de talán jobb is volt így.
Pont nem sokkal azután váltam állandó taggá a rádióban, ahol dolgoztam, miután a fiam született. Addig még nem volt súlyos az ide-oda rohangálás, utána viszont igazán kemény lett, tényleg extrém sport, amiben apuka továbbra is folyamatos készenlétben van, hiszen segítségünk nem volt, a nagyszülők 250km-re, szóval megpróbáltunk mindent izomból megoldani úgy, hogy nekem gyakorlatilag 0-24-ben dolgoznom kellett. Onnantól lett igazán nehéz, de már az elején is az volt, hiszen egyszerűen nem volt meg az idő ahhoz, hogy kialakuljanak a szokások, hogy barátkozzunk az új helyzettel.
Hogy mi lett volna, ha két hónapig csak apukának kellett volna lennem? Minden. Lett volna idő mindarra, amit így valahogy a rengeteg munka közé kellett benyomorítani, nem kellett volna artistát játszani, egy igazi időzsonglőrt, akinek valahogy egyszerre kellett mindenhol ott lennie, de közben igazából csak és kizárólag a gyereke mellett akart lenni. Mert hát egyébként vele is van meló bőven, van, aki a második munkahelyének hívja.
Egy friss apuka barátom (aki a feleségével hasonlóan segítség nélkül nyomta) mondta, hogy nem érti, hogyan lehet ezt csinálni. Megkapta a munkahelyén az apasági szabadságot, de hát az csak öt nap, addig maximum annyi derült ki, hogy otthon van egy gyerek, és sokszor ordít, mint egy egyszemélyes Slipknot tribute banda, és úgy ment vissza dolgozni, hogy nem volt kialakult rendszerük, nem szoktak hozzá a helyzethez, csak egy rettenetesen nagy öröm- és stresszforrás volt egyszerre, amire extraként pár nappal később rájött a meló. És pont ez a lényeg.
Ha van egy stresszforrás az életünkben, márpedig a meló mindenkinek valahol az, akkor nem feltétlenül tudunk kezelni még egyet, így az egyiket legalább egy időre érdemes kiiktatni, hogy ne őrüljünk bele.
A legfontosabb az apaság elején, a gyerek születése után, hogy kialakuljon a rutin, ami biztonságot ad, onnantól már jöhet a Slipknot, és igen, ugyanannyira fárasztó tud lenni a nem alvás és az ordítás (mármint a gyereké), de megvan a biztonságérzet, és erősebb lesz a kapcsolatod már a legelején is a gyerekkel, és nem kérdezed tőle, hogy ki maga, és miért néz rám így.
Rosszabb esetben még beköszönhet régi barátod is, a bűntudat. Mert nem tudsz ott lenni mindig, amikor szükség lenne rád, egyszerűen fizikai képtelenség, főleg, ha olyan a munkahelyed, ahol nem tudnak, rosszabb esetben nem is akarnak elengedni. Ez ki tudja készíteni az embert, pláne, ha az anya egyedül marad, és te lennél az egyetlen segítsége. Öt nap alatt nem tudod megváltani a világot. Ez gyakorlatilag arra elég, hogy mindenki szépen berendezkedjen egy új élet kezdetére, megérkezzen az új főhős, aztán jön a futás meg a sikítás.
Gondolj bele, otthon vagy az első két hónapban. Nem csak telefonon hallod, ahogy kiejti az első szót (ami természetesen a heőőő), ott vagy, amikor azt hiszed, hogy először rád mosolyog, pedig csak pukizik, és jólesik neki, és van időtök kialakítani mindazt, ami később biztonságot ad. A közös rendszert. Ha van két hónap ennek kialakítására, az egyszerűen fantasztikus. Arról nem is beszélve, hogy ha ketten vagytok otthon, úgy az anyának is van némi esélye a gyerek mellett a karrierjével foglalkozni, ha szeretne, hiszen az apa át tud vállalni a melóból, és ez nagyon nagy dolog. Tényleg emelem a kalapom a Procter & Gamble előtt, akik meglépték a kéthónapos apasági szabit, mert rengeteg boldogságot okoznak ezzel az apukáknak, akkor is, ha ezt ők még nem annyira tudják, csak pelenkáznak és zsonglőrködnek rendületlenül.