A gimis és egyetemi éveim alatt megismert Nagyvárad vérkeringésébe így egy ideig nem sikerült visszakerülnöm – amikor meg már aktiválhattam volna magam, rá kellett jönnöm, hogy az első hullám jókora pszichés lenyomatot hagyott rajtam, kortársaimon és en bloc az egész vendéglátóipari-turisztikai szakramentumon is. Kellett egy bő év, mire magamra találtam, és újra visszatértem az események körforgásába.

Ezért is volt különleges számomra a tavalyi nyár, amely az újrafelfedezésről, a belső újranyitásról is szólt. Meg az ivásról.

Hogy a home office elől mihamarabb szabaduljak, néha már dél körül felpakoltam a szerszámokat, majd nekivágtam a terasznak. Napsütés, frissen csapolt sör, emberek, mellette némi megfontolt munka, hogy a lelkiismeretem is tiszta maradjon.

Mellette a helyi arcokkal heti egy-két betervezett összeülés, néha meg csak úgy lementem, és megteremtettem magamnak a lehetőségeket, nem egyszer ügyesen ziccerbe hoztam magam. Néhány ilyen este aztán afterbe torkollott, mellette kétnaponta biliárd, heti egy-két foci vagy lábtenisz, kerti sütés, társasozás, szülői látogatás vagy munkaügyi beszélgetés, aztán ott vannak a nagyobb kirándulások, nyaralások, ünnepnapok, miegymás.

Múlt nyáron igyekeztem bepótolni mindazt, ami előtte hónapokig kimaradt, másrészt próbáltam fel is töltődni, mert az őszi-téli időszak a várható újabb járványhullám és az azzal járó korlátozások miatt nem kecsegtetett túl sok jóval.

Aztán azon kaptam magam egy nap, hogy basszus, a héten már sorozatban negyedik nap iszom, és még csak péntek van.

Persze közben emberek között flangáltam, ott voltam az események sűrűjében, így a mérleg megvonása után mosolyogtam egyet büszkén, hogy újra a régi fényemben tündöklöm. Na meg isten áldja a vodkát, a szódát és a tonikot, hát nyáron amúgyis belefér ez – főleg ilyen másfél év után.

Előzmények, avagy hogyan találtam rá a piára, ami újra pörgésben tartott:

Szóval amint summáztam augusztus végén a nagyon fiatalosra sikerült nyaramat – ahogy a havernak megfogalmaztam: szerintem életemben nem ittam ennyit, mint az elmúlt hónapokban –,

kevertem magamnak egy pohár gyömbéres vodka-tonikot, majd inoxkulacsba vertem, és elindultunk egy kisebb biciklitúrára.

Hát ja. De hogy ne érje szó a ház elejét: a másik kulacsban ivóvíz volt, hiszen meg kell teremteni az egyensúlyt.

Aztán egy álmosabb reggel eltöprengtem az egészen. Épp egy éjszakába nyúló lazább estén voltunk túl, én pedig az erkélyen ücsörögtem. Augusztus végére jártunk. Még a szép idő megnyaldosta az arcomat, de a nap már nem kelt fel olyan magasan.

Ráeszméltem arra, mennyire szeretek olykor emberek között lenni, mennyire feltölt az, ha aktív lehetek, mennyire igénylem az élő zenét, a különféle programokat, az arcok és impulzusok sokaságát, a társas együttlét varázsát, de egy életet ezek miatt nem szeretnék végigpiálni. Márpedig ha így folytatom, ez vár rám.

Aztán az egyik este lementem biliárdozni, és egy alkoholmentes sört kaptam ki a hűtőből. Nem volt betervezve, csak úgy megtörtént. Szemre különbség se volt az alkoholos és alkoholmentes változat között, annyi mégis, hogy az alkoholmentes Birra Morettit legalább importálták, és nem a Ialomița szent vízéből főzték.

Ízre kellemes volt, a biliárd lement, a többiek ki sem szúrták, hogy mi van, aki meg igen, talán azzal tudta le, hogy hát én sem bírok inni a tegnapi menet után.

Én azonban nem voltam másnapos, hanem egy kísérlet első fázisában vettem részt önként, ami remekül sikerült.

Bár a vodka (újra)felfedezése óta már nem vagyok igazán másnapos, az ember a harmincas évei felett kicsit másképp ébred, ha előtte este legurított két-három sört. Plusz kellemesebb abban a tudatban hazajönni, hogy milyen fasza volt a mai este, és közben nem ittam alkoholt. Ez valós időben, a pillanat sűrűjében, a borgőzös csatatéren lehet, hogy kissé furcsa és nyomasztó, de hamar meg lehet szokni, és órákon belül megtérül az ára.

A nagy bevetés

Következett a főpróba: péntek esti trashbuli az egyik helyi pincében. Az átlagéletkorba csak jóindulattal férek be, a zene csapnivaló, a miliő kellemetlen. Az egész hely úgy fest, mint valami disznóvágási after, ahol a hentes mocskos viccekkel és némi vékonybél-origamival szórakoztatja a nagyérdeműt.

Szerencsére volt alkoholmentes sör behűtve. Természetesen ezek a körülmények mind okot adtak volna arra, hogy tervszerűen lazítóhoz nyúljak, azonban kíváncsi voltam, milyen lesz segédeszköz nélkül.

Alkohollal a dolgok megszépülnek, mondják; de ami szépséget hitelbe kapsz, azt később többnyire visszafizeted – ezt már én mondom.

Alkohol nélkül ez nincs így. A dolgok kevésbé fluktuálók. A zene nem lesz jobb, az emberek sem szebbek vagy kedvesebbek, cserébe viszont a valóságot kapod, amit másnap is felhasználhatsz alapanyagként. És ha igazán akarod, így is bőven bele tudsz lazulni a társaságba, és az általános közérzetedre sem panaszkodsz majd.

• Alkoholmentes sört iszogatni a félhomályban táncoló tömegben,
• vagy az üvegért nyúlni egy nagyobb veretés után,
• koccintani a cigizésből visszaslattyogó vadidegenekkel,
• esetleg életet hozó elikszírként locsolni azt a hálás tömegre

olyan körülményrendszert teremt, amely komoly placebóhatással bírhat. A tudatalattidban nyomot hagy az a megannyi alkalom, amikor ugyanezeket művelted az üveggel, csak hát spiccesen vagy épp saturészegen. Most ugyanezeket műveled, csak épp alkoholmentes lötty csörgedezik az üvegben. Plusz a rengeteg vigyorgó arc is remek hangulati afrodiziákum, hidd el. Egy szó, mint száz, a tudatodat könnyű átbaszni, amikor belefeledkezel a pillanatba – és bizony az alkohol nélkül is megy. Persze nem azt állítom, hogy úgy fogod magad érezni, mintha ittál volna – de az tény, hogy amennyiben tisztességes előéleted van, a hangulat pedig jó, a tudatállapotod az alkoholmentes sör kortyolgatása révén is megváltozhat valamelyest, és idomulhat a már megszokott kocsmai-bulishoz.

Persze az tudni kell, hogy az alkohol a gáz gimis éveim kinövése után már nem a lazább viselkedés vagy a szociális avatárom megspékeléséért kellett. Az már ment anélkül is. A legnagyobb őrültségeket az életben színjózanon követtem el.

Igazából azért ittam társaságban, mert más is ivott körülöttem. Először menőnek tűnt, aztán meg szokássá vált. Ennyi.

Akik viszont képtelenek alkohol nélkül feloldódni, táncolni vagy emberekhez szólni, azoknak talán így tényleg nehezebb a móka, de azért az apróbetűs részben ott rejlik az igazság, hogy nem az alkohol hozza meg a végső áttörést, mert előbb-utóbb ki kell józanodni, és józanul is szólni kell azokhoz az emberekhez – kivéve, ha nem vagy egy kibaszott Ozzy Osbourne, és letolod az életed kísérő nélkül, húzóra.

Aztán beköszöntött az október, jöttek a szigorítások, az esti kijárási tilalom – a kilenckor bezárt kocsmából gyakran felkerültünk a haverhoz afterezni meg videojátékozni, a közeli közértből pár dobozos alkoholmentes sört vittem. A többségük ki sem szúrta, hogy én elcsaltam az estét. És már nekem sem tűnt fel: a jó hangulat miatt a harmadik végére nem is éreztem, hogy nem ittam alkoholt.

Van viszont valami, amit az alkoholmentes sör nem tud. Nincs kibúvó a shotozás alól. Azt manuálisan kell megoldd, letudd, lebeszéld.

De ha még egybe-kettőbe bele is szaladsz néha, vagy akár többe, hát az sem tragédia ahhoz képest, mintha előtte klasszikus sörből ittál volna meg egy fél ládával előétel gyanánt.

Nem kurvára rossz, csak viszonylag szar

Beszéljünk az alkoholmentes sörök ízvilágáról is, hiszen mégsem visszatartott levegővel akarjuk leönteni egy szuszra, mint a tata házi rettenetesét.

Ne kerteljünk: az alkoholmentes sörök íze köztudottan szar, bár ennek egy része a rossz marketing és a nem túl dicső múlt miatt van.

Az utóbbi években mintha változatosabb, ízre pedig kellemesebbé vált volna a felhozatal nem mintha ittam volna az elmúlt években alkoholmentes sört, a söresztétáknak pedig külön kiemelném, hogy a kisüzemi sörfőzdék is kezdenek alkoholmentes sörökben gondolkodni. Én eddig nagyüzemi sörökkel próbálkoztam, úgy három-négy fajtával, és egyikkel se volt bajom.

Sőt, jobban ízlenek, mit a bizonyos márkák alkoholos változatai. Az inkább gond, hogy hiába is találkozunk egy szekérnyi szeszes itallal egy átlagos kocsmában vagy kávézóban, az alkoholmentes felhozatal igen szegényes lesz. Jobb esetben lesz egy vagy két olyan sör, amelynek a gerince nem üdítőital. Így hiába is bővül világszerte és hazai téren is a választék, a lokálokban ezekből nem sok érződik.

Elég a tabusításból

Ha sikeresen eljutottál idáig, akkor is túl lehetsz talán néhány szemforgatáson. Alkoholmentes sör? Hagyjuk már. Egy kevéske sör néha nem árt. Nem, bizony. Magam sem állítottam ilyet, sőt, olyan fogadalmat se tettem, hogy többé nem veszek alkoholt a számba.

Azonban a néha kevésből idővel gyakran kevés, majd gyakran sok válhat. Az átmenetek pedig nem mindig egyértelműek, sőt, a szemünk előtt zajlódhat le mindez, sok hátbaveregetés, sztorizgatás, nosztalgiázás és nevetés közepette.

Ez persze nem törvényszerű, de hát nem is kell magyarázni a jelenség valószerűtlenségét, fehér holló jellegét az alkoholisták fekete paradicsomában.

Mert az alkohol továbbra is tabunak számít a legtöbb körben. Gondolok itt az átlagos magyar családokra, baráti körökre, mikroközösségekre, na meg az össztársadalomra.

• Férfiként a legtöbbször ciki azt mondani, hogy bocs, én nem iszok. Megfagyott tekintetek meredhetnek rád, mi lehet a következő, a húst se szereted, talán a puncit sem?
• Felhívni a másik figyelmét is ciki – az olyan házsártos-sárkányos-jóasszonyos, hagyjál már a faszba, basztatnak engem otthon eleget, inkább hozz még egy drinket Lacikának.
• De segítséget kérni is az, ha már elfajultak a dolgok, és az ember nem bír el ezzel az öntudatra ébredt ördöggel, amely átvette az élete felett az irányítást.

És ez nem csoda. A legtöbben úgy szocializálódunk, hogy egyszerre érzünk némi betyári büszkeséget a rendesen piáló ismerőseink iránt, és bújtatott szánalmat azokkal szemben, akiknek az alkohol alaposan tönkrevágta az életét. Pedig mint már írtam: a kettő közötti átmenet vékonyabb, mint gondolnánk, és emberünk a legtöbbször észre sem veszi, hogy épp átsétál rajta.

Summa sumarum

Csak hogy még egyszer kihangsúlyozzam a kihangsúlyoznivalót ebben az irtóra érzékeny, és igencsak tabusított témában.

Nem állítom azt, hogy bárkiből alkoholista lehet idővel amiatt, mert nem alkoholmentes sört iszik, amikor összeül néha a családdal vagy a haverokkal.

Még csak azt sem, hogy ebbe fog idővel belepusztulni, mert egy rakás dolgot nem csinálunk fenségesen az életben, de ha ezeket egy optimális mederben tartjuk, akkor így is le tudunk zongorázni egy teljes életet, és méltósággal tudunk elrohadni.

Én azt állítom, hogy az ember társas lény, és erről az elmúlt két évben a saját bőrünkön is megbizonyosodhattunk. Hiszen az elmúlt két évben megannyi jóság és áldás ömlött a nyakunkba, de az egyik legfájóbb talán mégis az volt, hogy egy ideig bezártak, majd levágtak minket a megszokott szociális életterünkről. És talán még mindig nem kaptuk vissza igazán.

Belénk kódolt, hogy igényeljük a társaságot, a társasági oldószernek viszont nem kell szükségszerűen valami alkoholos italnak lennie egy életen át. Lehet alkoholos ital is, de nem kell szükségszerűen annak lennie. A kettő között óriási a különbség.

Nem szeretnék egy olyan világban élni, ahol bárkinek megszabják, hogy igyon vagy ne igyon egy baráti összejövetelnél, egy buliban, kocsmázás vagy biliárdozás közben.

Rengeteg kulturált ivó van, vagy néha kicsit jobban kiengedő, akivel az égadta világon semmi baj sincs. De egy olyan világot se szeretnék, ahol az embernek szinte a torkán nyomják le a pálinkát, mert ott kezdődik a férfilét.

Ahol tabusítva van az, hogy a rendszeres alkoholfogyasztás rítusa idővel kicsúszhat a kezünk közül, és szokásból kényszerré válhat. És ahol nem kérhetünk segítséget, az underground büszkeségi kódex ugyanis jóformán tiltja azt.

Így hát a home office átkos körforgását megtörve egy ideje kocsmába járok dolgozni, ahol rendszeresen alkoholmentes sört fogyasztok. Néha pedig, ha úgy van kedvem, kivételt teszek. De ez most már a kivétel, és nem a szokás.