Olasz tűz a Tolnai borvidéken

Az Antinori igazán olasz család: a nagypapa üzletét ma három szép lánya, Albiera, Allegra és Alessia gondozza, és az öt unoka is biztosan belekotnyeleskedik a pincemunkákba. Ők azonban nem csupán három generáció, hanem egyikei a 26-nak, amelyek 1385 óta kézről kézre adja egymásnak a birtokot, birtokokat. „Szenvedélyt és tradíciót” örökítenek tovább elszórtan Toszkánában, sőt, ma már a kaliforniai Napa-völgyben, Kolumbiában, Chilében, Máltán, Romániában és Magyarországon is. És amikor Allegra mosolyogva a magyarok szemébe néz, és azt mondja: szerencsésnek tartják magukat, hogy volt lehetőségük itt befektetni, mi is mosolyogni kezdtünk. Hát még, amikor nagyon szép honlapjukon a még annál is szebb területek között szintén kiemelve találjuk a Tűzkő Birtokot...

Antinori márki, a nagypapa kísérletezős típus volt. Egyrészt a hetvenes évekre megelégelte, hogy Toszkánából csak híg asztali löttyök származnak, és nem állt meg, amíg a világ élvonalába nem emelte szülőföldje borait. Másrészt a hagyományokkal és trendekkel szembeszállva ő fehérbort is akart a forró közép-olaszországi területről, és nem átallott néhány évjáratot pancsolásra szánni. Munkája nyomán a globális Antinori-birodalom ma a topban van, és Umbriában is készítenek fehérborokat. Szerencsénkre azonban azt is belátták, hogy az illatos, ropogós fehéreknek a pannon dombok és a magyarországi klíma jobbat tesznek.

Hogy az évszázados hagyományokkal az újítások érdekében a család bármikor hajlandó szembemenni, a VinCE kóstolóján azzal bizonyította, hogy Olaszországból fehér, a magyar délnyugatról pedig vörösbort hozott. Előbbi, a 2010-es Cervaro della Sala egy hat hónapig új hordóban érett, tartalmas darab. Ha azt mondom, hogy illata szardíniás, akkor bókolok. Ízén visszaköszön a fa, de nem tolakodik. Lecsengése hosszú, az élmény a szánkban marad. A savstruktúrája rendben van, ami az olaszoknál különösen fontos, hiszen ott a bort szinte mindig ételhez fogyasztják. Ez az ital a világ számos pontjáról hozott díjakat a készítőnek.

A 2007-es Tűzkő Domb cuvée az azonos nevű területről származik, merlot és cabernet franc házasítás. A vidéknek szinte csak ez a része alkalmas a vörösborkészítésre, de innen is csak a legkiválóbb évjáratban palackoznak. Illatában enyhén istállószag, színében sötét mélység. Ízében visszaköszönnek a löszös talaj előnyei, a füstös jegyek; marha- vagy vadhúst kíván. Hogy a gyümölcsösség még a másfél éves hordós érlelés és a másfél–két éves palackos fektetés után is visszaköszön, az a kezdeti reduktív kezelés eredménye. Ez a bor szintén beszerzett néhány aranyérmet a pincének, noha a következő években még jobb lesz.

Vendégségben a sógorok

Franz Weninger neve már többeknek ismerős lehet, akkor is, ha a Soprontól nem messze, a kékfrankos országából, Burgenland közepéről érkezett borász családja csak 1828 óta foglalkozik szőlőtermesztéssel. Harminc hektárján szinte kizárólag kékszőlő nő, ennek kilencven százaléka pedig érthető módon kékfrankos. A mára már külső segítőkkel bővült családi vállalkozás a biodinamikus művelés, vagyis környezetkímélő gazdálkodás elkötelezettje.

Franzot az itthon sokak által ismert Gere Attilával a cebernet franc és a cabernet sauvignon hozta össze. Mivel az osztrák területen ezek a fajták kevésbé hálásak, déli irányba kellett keresgélnie a befektetőnek. Az üzlet 1992 februárjában, mínusz 11 fokban köttetett, és a kapcsolat azóta barátivá alakult át. Persze a rendszerváltás után elképesztő mennyiségű munka állt az összefogók előtt, Gere azonban röpke húsz–huszonöt év alatt elhitette, majd bizonyította: a magyar délvidék predesztinálva van a jó vörösök előállítására. Habár a borvirágos orrú magyar gazda ma már teljes egészében szabad kezet kap, további fejlesztéseket nem tervez, inkább a termékek minőségét csiszolgatja.

Franz Weninger Ausztriából hozott bora a kóstoló legjobbja volt: Góliát. Az egyik legkiválóbb terület, a Dürrau 2005-ös kékfrankosa is a helyi adottságokat adja vissza: testes, tanninos, és hozza az agyagos talaj jegyeit. Harmonikus, sötét helyen elfektetve pedig akár tíz–tizenöt év múlva is megállja majd a helyét. Érezhető, és kizárólag a bor előnyére válik, hogy Franz a feldolgozás során nem enged teret a technológiának, hagyja, hogy a kémia dolgozzon. A tökéletes egyensúlyért több mint 15 ezer forintot kér.

A hazai testvér, Gere Attila a 2003-as Cabernet Franc Selectionnel válaszolt a kihívásra. Véleménye szerint ez a bor mutatta meg igazán, hogy mit tud a vidék. Illatra palás, teste nagy, robusztus. Egy kicsit karcos, szétszórt, habár nem fiatal – jóllehet ez mind a készítőre is illik, én még mindig a borról beszélek. Tartalmas tétel, tartalmas ételt kíván maga mellé. Mintegy nyolcezer forint.

Pénz és sárm Franciaországból

Bordeaux, a világ valószínűleg (méltán) leghíresebb bortermelő vidéke aligha maradhatott volna ki egy ilyen nemzetközi megmérettetésből: a francia vörösborok képviseletében a sármos Raphael Reybier, a Cos d’Estournel birtok tulajdonosa érkezett. A cabernet sauvignon és a merlot mestere 91 hektáron, átlagosan 35 éves tőkéken gazdálkodik, a Château Cos d'Estournel nevet pedig csak a legalább húszéves tőkékről származó borok számára engedélyezi.

Hála az égnek, Raphael úgy gondolja, Tokaj tulajdonságai megközelítik Bordeaux és Champagne adottságait. „Olyan mineralitás és frissesség található itt, ami máshol nincs.” Őt is a speciális adottságok, az egyedi aszúkészítés lehetősége szólította ide. Az 55 hektáros Hétszőlő Birtokot gyakorlatilag a nulláról építtette fel, úgy emlékszik, „szinte a sivatagon kellett átkelni”. Ma is kizárólag magyar borászokat alkalmaz itt, hiszen igazi aszút szerinte csak helyi képes megalkotni.

Ilyen Kovács Tibor is, 2012 legszebb magyarországi szőlőbirtokának, a Tokaj Hétszőlő vezetője. Szerinte hinni kell abban, hogy létezik nagy tokaji bor, és hogy ők meg is tudják csinálni. Tibor hisz a vidék felemelkedésében is, habár szerinte erre még várni kell. Úgy látja, Magyarországon nincsen borászati szakmai élet, de szerencsére nekik elérhető közelségben van a külföld, vagyis maga Franciaország. Beszéde után keserű lett az íz a szánkban, még jó, hogy édes bort hozott…

A sármőr jóvoltából egy igazi bordeaux-it, egy 2008-as Cos d’Estournelt kóstolhatott a Dávid és Góliát döntőbizottsága, vagyis mindenki, aki jegyet váltott rá a VinCÉ-n. Cseresznye, vanília, mineralitás, animalitás – nagy szavak. Ha nem is mindenki érti, elég megkóstolni, és azonnal érzi. Azonkívül, hogy egyértelműen elsőrendű területek eredménye, ezen a boron is átjönnek a természetes, gravitációs eljárások előnyei.

„Persze, ez a bor most ilyen, de ennél már csak jobb lesz, még évekig változhat, fejlődhet” – mondja Raphael is, mint oly sok borász a VinCÉ-n. Valóban van még benne hat–tizenhat év, de a bontás után két nappal is biztosan egészen mást mutatna ez a palack.

A Hétszőlő az aszújával persze nehezen szállhatott volna be a vörösök versenyébe, de azért hajlandóak voltunk megkóstolni – nem esett nehezünkre. A 2004-es ötputtonyos világosabb a hagyományos aszúknál, nem is olyan összetett, elsőre talán inkább egy kései szüretnek tűnik. Ez is a pincébe minden évben beguruló ötven új hordó egyikében érett, innen ered a gyümölcsösséget kísérő vaníliás íze. Ára nyolcezer forint körül alakulhat. A birtokgazda erről csak annyit közöl: „az aszúnak olyan piacot kell találni, amelyik érti és szereti azt, valamint amelyik megérti, hogy többet kell fizetni érte”.

A borászati Coelho-idézetek versenyévé avanzsáló vetélkedőn zárásként elhangzik még: „egy borász élete az állandó kísérletezés, a nagy aszúknál azonban nem szabad kompromisszumot kötni. Habár a borász tudja, hogy a tökéletest soha nem fogja tudni megcsinálni, mindig hozzátesz valamit”.

Seems legit.

Stella a borok világával a Zonában, a város legújabb, modern borbisztrójában ismerkedik.

(Fotó: Tóth István)