Nem volt annyira régen, mégsem közismert a Malév Leningrádból Varsó érintésével Budapestre tartó járatának negyven évvel ezelőtti esete. Ha ugyanis megkapta volna a hírértéke szerinti figyelmet, könnyen felvetődhetett volna a kellemetlen kérdés: miért akar bárki a boldog szocialista Lengyelországból ennyire a hanyatló Nyugatra jutni? Nincs hír, nincs kérdés.

Szerencsére azóta már lehet beszélni az esetről, és élnek még azok, akik személyesen érintettek voltak a gépeltérítési kísérletben.

1982. november 27-én a Malév első Tu–154-es repülőgépe Budapestről indulva Varsón át Leningrádba (ma: Szentpétervár) repült, majd este fél hat előtt néhány perccel ismért leszállt Varsóban. Összesen negyvenkét ember – utasok és személyzet – maradt a gépen, amíg más utasok kiszálltak, és zajlott a csomagrakodás is.

Akkoriban természetes volt, hogy fegyveres katonák biztosítják a szocialista gépeket, nehogy valaki véletlenül disszidáljon,

Lengyelországban ráadásul akkoriban hadiállapot volt érvényben,

így próbálták fellépni a megerősödött Szolidaritás szakszervezet és a sztrájkok ellen, valamint megelőzni a szovjet beavatkozást. A 121-es járat akkor fedélzeti mérnöke, a rakodást a gép mellől ellenőrző Horváth Árpád azonban azt látta, hogy a kirendelt két lengyel katona fut le a lépcsőn.

Egy húsz év körüli fegyveres lengyel kiskatona ugyanis egy reptéri autóval a Tu–154-eshez hajtott, gyorsan lefegyverezte a katonákat, és felterelte őket a gépre. Nem sokkal később elengedte őket – ezért szaladtak le és lökték fel majdnem Horváth fedélzeti mérnököt –, az utasokat viszont a helyükre parancsolta, majd a pilótafülkébe lépve közölte szándékát: a nyugat-berlini Tempelhof reptérre akart menni.

Erről persze az utastérbe akkor érkező fedélzeti mérnök nem tudott, ezért amikor látta, hogy még egy katona ott van, szólt az egyik stewardessnek, adjon neki egy maléves csokit. Akkor szóltak neki, hogy éppen gépeltérítés zajlik.

A Borovszky János, a Malév varsói állomásvezetője szintén ott volt a rakodásnál, neki köszönhető, hogy a Varsóból Budapestre tartó utasok nem szálltak fel a gépre, ugyanis visszairányította az őket a géphez szállító autóbuszt, amikor észlelte a gépeltérítést.

Mivel a gépeltérítő nem tiltotta meg a kommunikációt, a kapitány közölte az irányítótoronnyal, hogy miért és hova készülnek Budapest helyett, ezért hamarosan lengyel kommandósok hatoltak be a gép csomagterébe. Ők

mindenképp meg akarták akadályozni a gép felszállását, akár fegyverekkel is.

A Magyar Népköztársaság viszont telexüzenetben többször is jelezte, nem járul hozzá semmilyen erőszakos beavatkozáshoz, ezért a gépen kívül is fokozódott a feszültség, miközben a lengyel kiskatona is egyre idegesebb volt, hogy miért nem szállnak már fel.

Az úti cél egyébként már Bécs lett volna, mivel ott jobb volt az időjárás, mint a Tempelhofon, másrészt a lengyelországi állapotok miatt nem lehetett Varsóban tankolni, és egyszerűen nem volt annyi üzemanyag a gépen, hogy biztonságban eljussanak Németországba.

Közben előbb Horváth fedélzeti mérnök, majd Nagy Imre kapitány is elhagyta a gépet, amikor személyesen nézték meg, miért nem csukódik be a csomagtérajtó, de a lengyel kommandósok már nem engedték vissza őket.

Antolik Tamás másodpilóta maradt kettesben a pilótafülkében a gépeltérítővel, aki a késlekedés miatt már egy túsz megölésével fenyegetőzött.

A taktikai időhúzás során a gépeltérítő több mint harminc túszt elengedett, és végül elfogadta, hogy átszáll egy, a meghibásodott csomagtérajtajú, ezért felszállásra képtelen Malév gép mellé guruló Antonov An–24-es LOT-gépre, amely teljesíti a kívánságát. Nem így történt: a lengyel gépen rejtőzködő kommandósok azonnal elfogták.

A negyven évvel ezelőtti sztori így, röviden összefoglalva is érdekes, de még izgalmasabb Antolik Tamás és Horváth Árpád által elmesélve, a Légiközlekedési Kulturális Központ videójában:

(Nyitókép: Budapest Airport)