Miközben fent a szalonban szürcsölik a koktélokat a vendégek, lent már fortyognak az üstökben az új Campari-variációk. Legalábbis így képzeltük eddig.

Milánó történelmi városközpontjában a Dóm téren két óriási templom tornyosul az ember fölé. Az egyik maga a Milánói dóm, Európa második legnagyobb temploma a vatikáni Szent Péter bazilika után. A másik pedig a II. Victor Emánuel Galéria, egy egész más vallás: a konzumerizmus temploma, Olaszország legöregebb bevásárlóközpontja:

Az 1865 és 1877 között épült Galleria balra, az 1386-tól egészen 1965-ig(!) épült Dóm jobbra (kép: Wikipedia)
Az alsó szinten van a tulajdonképpeni koktélbár, fent az étterem és rendezvényterem, a pincében a labor és az exkluzív tárgyaló

A Galleria dóm téri bejáratánál, közvetlenül a hatalmas boltíves kapu bal oldalán már tíz évvel a vásárcsarnok átadása előtt megnyílt a Campari család kávézója, a Caffé Campari, 1915-ben pedig a kávézó "kisöccseként" a család megnyitotta a Camparino della Galleriát. Az újhullámos szórakozóhelynek szánt koktélbár különlegessége volt a vezetékes, hűtött szódavíz: a pincében lévő gépből érkezett egyenesen a csaposok keze alá a hideg szóda, amivel aztán felspriccelhették az élénkpiros, jellegzetesen kesernyés likőrt.

A kis családi cégből kinőtt Campari Group ma a világ likőrgyártásának mintegy felét adja. Az ő termékük az Aperol, a Grand Marnier, az Ouzo 12, de a Cinzano márka is a cég tulajdona 1999 óta. A vállalat szíve azonban jól hallhatóan itt, ebben a milánói koktélbárban dobog, ahová az Alfa Romeo vendégeként érkeztem a minap egy autóbemutató kapcsán a sajtótájékoztatóval összekötött vacsorára. Az Alfa új modelljeiről már részletesen beszámoltunk, de a Camparinóban töltött este önmagában is olyan érdekes volt, hogy megér egy rövid ajánlót azoknak, akik esetleg Milánóba látogatnak. Tényleg ne hagyják ki, nagyon hangulatos, jópofa és érdekes!

A Camparino üzletvezetője, Tommaso Cecca (kép: Facebook)

Tommaso Cecca, a Camparino üzletvezetője a vacsora előtt megígérte, hogy akit érdekel a hely, azt szívesen lekíséri a pincébe is egy kis üzemlátogatásra. Miután megkóstoltuk a whiskyshordókban érlelt Camparit és vagy két-három, különböző színű, illatú, édességű és kesernyésségű Campari-koktélt, kellően felbátorodtam ahhoz, hogy komolyan vegyem az elvetemülten elegáns megjelenésű, kissé ijesztő signore Cecca ajánlatát. Tessék, itt vagyok: ha megígéri, hogy nem bánt, lemehetünk együtt a pincébe!

A felső szint éttermének hátsó falát kb. 2/3 részben foglalják el a camparis üvegek, 1/3 részben a Campari-koktélok hozzávalói
Készül a Campari-szóda, a legbézikebb Campari-koktél
Cask Tales, vagyis Hordómesék: különleges változata a Camparinak a whiskyshordóban érlelt likőr

A pince egy kicsit csalódást okozott, ugyanakkor viszont nagyon izgalmas élmény is volt belesni a színfalak mögé. Kiderült, hogy egy 160 éves likőrgyártó 106 éves üzletének pincéje 2021-ben már nem lehet egy penészes, pókhálós, hatalmas hordókkal teli horrorfilm-díszlet. Ennek a pincének már egy inox pultokkal, modern lepárlókkal, hűtőkkel, jéggyártó géppel felszerelt műhelynek kell lennie ahhoz, hogy kiszolgálhasson egy élelmiszeripari szintű előírásoknak megfelelően működő vendéglátóhelyet illetve italgyárat.

A Camparino pincéjének legérdekesebb kamrája a labor, ahol nem csak új Campari-koktélokat kevernek, de a cégcsoport más termékeivel kapcsolatos kísérletek is zajlanak. Ottjártamkor például egy ötliteres befőttesüvegben éppen egy új gin prototípusa készült: mindenféle fűszerek lebegtek a gabonaszeszben. Felette pedig a labor a polcain úgy sorakoztak az illatosító, ízesítő csodaszerek, mint a régi gyógyszertárakban álltak a helyben kevert orvosságok hozzávalói.

Pókháló és penész helyett ragyogóan tiszta inox labor a Camparino pincéje
Egy 160 éves márka sem létezhet folyamatos kísérletezés, a megújulás folytonos szándéka nélkül
A Campari első profi reklámplakátjának egyik fennmaradt példánya 1926-ból, a Camparino tárgyalójának sarkában. Rákerestem: most épp 14 ezer dollárért hirdetnek egy ilyet a neten

A Camparinóban valahogy összeér minden, ami miatt Olaszországot olyan nagyon lehet szeretni. A tapintható közelségű történelem, a mindennapokban is jelenlévő művészet, a megalkuvást nem tűrő elegancia és az ezzel náluk valahogy kiválóan harmonizáló életöröm. A csillogóan friss műemléképületben a fekete csokornyakkendős pincér elénk teszi a hűvös, édesen kesernyés, világítóan piros Campari-szódát és ebben az egy mozdulatban tényleg ott van egész Itália. Salute!

Egy másik olasz szentély, nem messze Milánótól, ami ugyanezen a túrán néztem meg:

És ezt olvastad már?
Ha eddig azért nem jelentkeztél a Yale-re, mert féltél, hogy nem járnak oda jó csajok, nézd meg őt