Lassan az emberek úgy nevelgetik az Insta-, Facebook- és Tinder-profiljaikat, ahogy a kilencvenes években a kisiskolások tették a Tamagochival. Csak ez sokkal veszélyesebb.
Rájöttem, hogy soha a büdös életben nem leszek annyira jó pasi, mint amennyire azt a Tinder-profilom sugallja. Van kint egy képem arról, ahogy Thaiföldön lazulok egy fehér homokos tengerparton, egy olyan, amelyen öltönyben támasztok egy lámpaoszlopot Párizsban, egy motorozós, egy sziklamászós-feszítős, egy koktéllal a kézben távolba révedős és egy barátokkal nevetgélős. Ezzel sikerült létrehoznom Playerman 2.0-át, aki mindent (is) csinál, mindenhez (is) ért és izgalmasabb, mint egy köztéri hugyozás a Parlament mögött. Pedig valójában a helyzet az, hogy a képeken megörökített tevékenységek közül csak a haverokkal röhögést csinálom rendszeresen, a többit kizárólag akkor, ha épp úgy alakul.
Na de hagyjuk is a Tindert, mert most nem a csajozós sztorijaimmal akarlak fárasztani! Az online önbecsapásnak ez ráadásul csak a legkisebb szelete, még akkor is, ha a kontraszt talán itt a legszembetűnőbb a valós és a bekamuzott személyiségek között.
A virtuális térben túlszínezett valósággal az a legnagyobb probléma, hogy végül csúnyán seggberúgja az embert. Ha több időt fordítasz a profilod karbantartására, mint a személyes épülésedre, rendszeresen szépségkirálynőnek vagy Mr. Universe-nek hazudod magad, esetleg minden második nap pizzává filterezed a zsíros kenyeret, egy idő után elkerülhetetlen a szorongás, a frusztráció, végül az alattomban támadó önértékelési válság, ami elől már csak azért sincs menekvés, mert jó eséllyel az összes ismerősöd ugyanezt a mesét adja el magáról odaát.
Egy egész generáció vergődik az önbecsapás bűzös mocsarában, posztol szétfilterezett szelfiket, majd érzi magát szarul, amiért a tükör teljesen mást mutat, és bálványoz olyan embereket, akiknek egyetlen érdemük, hogy marha jól áll nekik ez az egész nárcisztikus szelfikultúra. Pedig választhatnánk jobb példaképeket is, de aki nem létezik az online térben, azt lassan az analógban sem vesszük észre. Gandhi például elég sokra vitte anno, de a régi módszereivel nem igazán tudna érvényesülni a XXI. században. Valami jól csengő hashtagbe csomagolt netes kihívás, vagy egy trendi Insta-fiók nélkül a fejlett Nyugaton senki le sem szarná, mit vergődik szegény.
Az eszmék sajnos nem igazán piacképesek, az egónak ellenben nagyon áll a zászló.
Most kénytelen vagyok bedobni egy igazi ordas közhelyet: valamikor ott csesződött el az egész, amikor a bulvársajtó felfedezte a celeblét előnyeit. Azt, hogy a semmiből felépített ismertembereket baromi jól el lehet adni a semmivel. A valóságshow-k tirpákcelebjei még egy lépést tettek a mélybe, aztán jött az Instagram és megadta az utolsó lökést egy olyan világ felé, melyben a sztárság már tényleg nem igényel semmilyen lényegi teljesítményt.
Emberek százai élnek abból, hogy különböző hátterek előtt pózolnak és csücsörítenek, ami tökéletesen megmutatja, milyen borzalmas értékválság növekedett az orrunk előtt olyan hatalmasra, hogy mára szinte bekebelezte az egész világot. Így lett az exhibicionizmusból fizetőképes valuta, az egoizmusból életforma, az üres szépségből pedig életcél. A modern influenszer már nem életfilozófiát, véleményt vagy politikai üzenetet árul, hanem a saját testének és arcának tökéletesre fényelt karikatúráját. Meg persze üdítőitalokat, szörfdeszkát, fogfehérítőt és trópusi nyaralást.
Arra pedig, hogy mennyire nem értjük a problémát, echte gusztustalan példa a szépek társkeresője, ami felülről nyomja vissza a víz alá, vagy épp alulról húzza a mélybe a vergődőt, attól függően, hogy az illető kiutat vagy önigazolást keres. Egy olyan társkereső oldalról van szó, melynek tagjai közé akkor kerülhetsz be, ha egy feltöltött képed alapján a már bent lévők elég szépnek ítélnek meg. Ismét egy online szereplő, ami tízkilós kalapáccsal akarja a fejekbe verni, hogy
a boldoguláshoz elég egy jól sikerült tükörszelfi, az olyan tulajdonságokra pedig semmi szükség, mint a kellem, a sziporkázó elme, a humorérzék vagy a kisugárzás.
Több ezer munkás építi így a felszínesség kultuszát, mely elől nincs más menekvés, mint kihúzni a dugót, vagy ha az nem megy, létrehozni egy olyan digitális alteregót, ami már érdemes a figyelemre. A digitális világban azonban az elismerés is csak virtuális, és minél nagyobb a hazugság, amivel kivívta, annál kisebbnek és értéktelenebbnek érzi magát az ember.
Ez aztán engem is utolért, amikor azt vettem észre, hogy egy-egy randi előtt már nem azért stresszelek, hogy vajon mennyire lesz jó fej a csaj, hanem azon, hogy mekkora lesz a csalódás, ha kiderül, hogy nem is vagyok James Bond, és az elmúlt öt évben csak egyetlen egyszer jutottam el sziklát mászni. Elképzelem, mit érezhet egy alapvetően introvertált nő egy randi előtt, aki nagyragadozónak kamuzta önmaga 2.0-ás verzióját. Biztos rohadtul fájdalmas lehet. És ez a frusztráció nem csak a párkeresés terén jelentkezik, hiszen a kivagyiság ugyanúgy beette magát a hétköznapjainkba is.
Ma már több millióan szemlélik a világot mobiltelefonok kijelzőin keresztül. Ők aszerint választanak úticélt, hogy az adott helyszín látványosságai mennyire néznek ki jól az Instagramon, és nem ülnek le anélkül reggelizni, hogy ne lőttek volna egy képet az asztalról, rajta a tökéletes szimmetriába rendezett croissant-nal és tejes kávéval.
Csak az menekülhet, aki képes egészséges humorérzékkel és önbizalommal szemlélni a színjátékot. A többiek ott rekednek a talmi csillogás és a hétköznapok szürkesége között épp félúton. Számukra nincs menekvés. A spirál lefelé vezet, a forma lassan megeszi a tartalmat, míg végül akkora lesz a különbség a tükör és a telefon kijelzője által mutatott képek között, hogy az ember nem tudja eldönteni, melyik szerint is kellene élnie az életét.
Szerencsére van megoldás, ami pofonegyszerű és igazából ott van az orrod előtt, csak épp egy egész iparág dolgozik azért, hogy ne vehesd észre. Nyugalom, segítek: át kell menni analógba!
Tudom, hogy nem egyszerű, de el kell engedned a 2.0-ás önmagad kezét, ha nem akarsz értékes éveket azzal elfecsérelni, hogy az ő életét próbálod élni a sajátod helyett! Igenis legyen fontosabb a pillanat megélése, mint egy tökéletesen sikerült szelfi, vagy egy #perfectmorning hashtag azzal a szerencsétlen vajas kiflivel, habos kakaóval, meg a melléjük pakolt Coelho-kötettel! Legyen fontosabb a valódi kapcsolataid ápolása, mint a követőid száma! Használd okosan az online térben gyökerező lehetőségeket, tanúsíts mértékletességet, és válaszd meg helyesen a példaképeidet!
Állj föl, és sétálj ki a hazugságlicitről! Hidd el, az egy olyan aukció, melyről senki nem visz haza semmit, csak az összeg lesz egyre nagyobb és nagyobb.