Akiről beszélnek, az közismert. Akiről tévhiteket is terjesztenek, az már híres. Akiről pedig teljes legendák keringenek, az valószínűleg korokon átívelő sztár. Ilyen a rozé is.
A rozékkal kapcsolatban alapvetően már legutóbb megvilágosodtunk, de mivel ezekből sohasem elég, a tavaszvárás kapcsán legalább még egy cikket megér a téma. Azt a remek tévhitet például nem tisztáztuk még, hogy a rozé új találmány. Nem az, hazájában, a franciaországi Provance-ban több száz éves hagyománya van, és a termelés hetven–nyolcvan százalékát teszi ki. A coolság nálunk sem tavaly jelent meg: már a századfordulón ez adta ki a termelés csaknem harmadát.
A rozét a gazda mindig is mindennapi bornak csinálta, napi fogyasztásra, szinte víz helyett. Nem gondolt – a bor tulajdonságai, a feldolgozás módja miatt ma sem gondolhat – ezzel a jövőre, a rozé legfeljebb egy évre szól, leginkább a szüretet követő nyári tombolásra. Ilyen a Csobánci Bormanufaktúra tavalyi rózsaszínűje is, amely a leírás szerint provance-i stílusban készült – bármit is jelentsen ez a magyar tóparton. Színre élénk, igazi pink, ízre is megvan benne ez a kis izgalom: nem az a tipikus élelmiszerbolti polcról random lekapott rozé. A pinot noir-t egyébként is szeretem, ez meg egy másik, szintén szimpatikus arca. Jó az ár-érték arány is.
Terroir
Ha új munkahelyünkön, potenciális üzletfeleknél vagy egy ismeretlen csajnál vágódnánk be boros szaktudásunkkal, a terroir ez egyik olyan misztikus kifejezés, ami monológunk sarokköve lehet. Persze nem árt tudnunk, hogy valójában mit jelent.
A terroir a szőlőtermő-terület biológiai adottságainak összessége. Föld, kövek, kavicsok, odakakiló állatfajok, levegő, eső, napsütés, arra repülő, eltévedt költözőmadár, minden, ami a növényre hatással van. Ez nemcsak országonként vagy borvidékenként tér el, de akár egyetlen dűlőn belül is többféle lehet. Természetesen minden, ami a növényre hatással van, hatással lesz az abból készült borra. Sőt, a legjobb területekről származó igazi terroir-boroknak ezek a sajátosságok lesznek a legfőbb tulajdonságai. Így aztán bárki a hétköznapi fogyasztók közül is felvághat azzal, hogy egy ilyen borról néhány korty után megmondja, pontosan honnan származik. A kérdés csak az, ki az a hülye, aki ezt elhiszi neki.
A Csobánc a Balaton-felvidéki tanúhegy-hármas utolsó eleme. Ott fogott össze három borászat, hogy a terroir szerelmeseiként sikerre vigyék a helyben készült bort, és Burgundiát balatoniakban láttassák viszont. A Csobánc Cooperation tulajdonképpen egy, a Fuxlihoz hasonló összefogás, kivéve, hogy itt nem kizárólag rozékról van szó. A Beöthy, a Tóth és a Jövendő pincék egy kiemelt fajta helyett inkább a termőhelyet akarják közös erővel ismertté tenni – láthatólag jóval kevesebb pénzből, profi marketing nélkül –, de semmivel sem kevesebb lelkesedéssel. Kicsik, és megjelenésükre nézve elesettek is, de szerencsére a szakma a szeme helyett a nyelvének hisz: a 2010-es VinCE nemzetközi szakzsűrije az ő pinot noirjukat választotta a legjobb vörösbornak, illetve a Royal Wine Challenge-ről is hoztak már két ezüstöt.
Fajélesztő
A terroir-nak a fajélesztő olyan, mint vámpírnak a feszület, a fokhagyma, vagy a napfény: azonnali halál.
A fajélesztő segíti a borászt azáltal, hogy fokozza az erjedést még a nehéz körülmények között is; a gyengébb minőségből kihozza a maximumot. Semmi ördögtől való nincs benne: a borokat többnyire egyformán élénkké és gyümölcsössé teszi, ami alapvetően élvezetes is lehet, csak egy idő után baromi unalmas. A rozéknál esetenként intenzív eper- és málnaturmix vagy egzotikus ízhatás az eredménye, amit persze a tapasztalatlanok az egyes italok legnagyobb pozitívumaként emlegetnek. Egyébként egyes boroknak (sajnos) tényleg ez a legnagyobb pozitívumuk.
Szintén a Balaton partján, a tó szőlőtermesztés szempontjából jótékony hatásait kihasználva dolgozik Légli Géza. Ő nem a sok helyen látott Légli borok készítője, hanem „a legkisebb fiú”, aki szakmai szempontból egy teljesen más vonalat képvisel, borai pedig Kislaki Bormanufaktúra néven futnak. A boglári és a csobánci gazdák egyik közös jellemzője, hogy a hagyományokkal ellentétben vörösborokat is készítenek – sőt! – és így adja magát a rozé, a siller is. Emellett Géza szintén a természetes borkészítés, a terrior elkötelezettje, és ahogy azt korábban nekem elmondta, ez a legfontosabb számára.
„A természetes egyensúlynak a szőlővel kell létrejönnie, nem a pincei hókuszpókusszal.” Szóval Szőlőskislakon már a szőlőtőkén kész a bor, és ennek titka, hogy a legjobb másodpercben kell szüretelni – így viszonylag alacsony alkoholszint mellett értékes tartalmat kapunk. Géza szerint, ha egy palack bort két ember nem iszik meg, ott vagy az itallal, vagy valamelyik személlyel van a gond. A hűtőmben álló fél palackra gondolok. Hát az nem az ő terméke.
A Kislaki Pirosbor a leírás szerint egy stílusteremtő siller, érett málna, kevés meggy. Merlot-kékfrankos, szétárad a szájban, aztán csúszik, hömpölyög, már el is fogyott. Spontán erjedt, úgyhogy dübörög benne a természet, ahogy azt Géza valószínűleg megálmodta. Ezt inni kell, nincs mese. Egyszerűen jó. Jó lecsót, bográcsos pörköltet, vagy valami nyári zöldséges mediterrán rakottat ennék hozzá. Nyarat érzek benne, szóval minden rendben van, leszámítva, hogy ez sem adja számba, mi az a róka-tény. Ravasz vörös. Lopakodik, hízeleg. Kéjvágyó. Aztán meg eltűnik...
Várjunk csak?!
Ha kedvet kaptál hozzá…
A Stella által kóstolt borokat – és még tucatnyi remek ár-érték arányú finomságot – megtalálod együttműködő partnerünk, a Radovin Borkereskedés üzleteiben. Facebook-oldalukat is érdemes figyelemmel kísérni, elég sok kedvezményes akciót hirdetnek meg.
(Fotó: Tóth István. Stella a borok világával a Zonában, a város legújabb, modern borbisztrójában ismerkedik.)