A gyermekkor egyik legkedvesebb időtöltése a rajzolás, festés, gyurmázás. Boldog a kisgyerek, ha egy doboz színes ceruzát vagy szivárványszínű gombfestéket kap ajándékba.

Önfeledt firkálgatás, színezés, maszatolás, szinte mindennap – csak úgy, legtöbbször cél nélkül –, otthon vagy az óvodában. Idáig rendben is lenne, nagy a gyerek öröme, de egyszer csak jön a kérdés. Mi ez, kis unokám? A gyerek spontán válaszol, általában azt, ami elsőre az eszébe jut. Ez a nagymama, ez meg egy repülő. Ez a nagymama? De hát a nagymama nem is ilyen kövér!

Az első sikertelenség

A gyerek bánatosan néz maga elé, megvan az első kudarc, elrontották a játékát. És ez még csak az első sikertelenség, mert utána szinte biztosan jön a többi. Pedig az elveszett gyermekkor alkotói szabadságát sok művész szerette volna visszaszerezni, többek között Paul Klee is, de a német expresszionista Gabriele Münter is saját gyermeke rajzait emelte be munkáiba és festette meg nagyban. A felnőttek általában – és sajnos a rossz pedagógusok – még mindig az akadémikus ábrázolás hívei, és elvárják, hogy a kocka vagy az alma legyen tökéletes. A rajznak, festménynek a látvány hű másának kell lennie, enélkül a mű számukra értékelhetetlen. Itt kezdődik a festészet, különösen a modern festészet kálváriája.

A önfeledt szabad alkotás örömét már gyerekkorban kiirtják a nebulókból, és nem csak a kedvüket szegik, de közben mintát is adnak a későbbiekre, hogy a gyerek majd felnőttként ugyanezt várja el egy festménytől.

"Hát jóóó, nem tudom, de mit ábrázol?" Számos esetben találkoztam ezzel a kérdéssel absztrakt képekkel kapcsolatban. Mit ábrázol? Általában semmit!

A fényképezés megjelenésével a festészet elvesztette ábrázoló funkcióját. Az élethű ábrázolásra való törekvés értelmét vesztette, hiszen a fotóval reménytelen lett volna ebben versenyre kelni. És egyébként is, a festészet nem erről szól. A kép, lévén, hogy kétdimenziós, eleve absztrakció– hiszen egy háromdimenziós látványt két dimenzióban jelenít meg. A festményen nincs ott a nagymama, csak színek, formák, vonalak keszekuszasága van, ami a nézőben a nagymama illúzióját kelti.

De akkor miről is szól a festészet?

Pontosan az előbbiekről: színekről, formákról, vonalakról, ezek ritmusáról, és az általuk kifejezett érzetekről, érzésekről, gondolatokról, asszociációkról. A fényképezés elterjedése után, kb. a XIX. század hatvanas éveiben, az impresszionistákkal elindult egy festői forradalom, ami nagyjából a XX. század ötvenes éveiben zárult le. Az úgynevezett izmusok mind mind egy-egy festészeti programot, problémát jártak körbe.

Az impresszionizmus a fényt, a kubizmus a formák felbontását, a futurizmus a mozgást stb. Ezalatt kialakult a festészet nyelve, vagy talán helyesebb, ha azt mondjuk, hogy a szókészlete. Korunk festészete is ezeket a szavakat vagy nyelvi elemeket használja. Egy-egy művész szabadon válogat a szavakból, és létrehozza saját képi verseit, novelláit. Természetesen nehéz szabadulni az előítéleteinktől, nehéz nyitottan, kíváncsisággal közelíteni egy számunkra ismeretlen világhoz, egy-egy műhöz, de szükség van rá.

Azért is különösen nehéz, mert az úgynevezett szakemberek, szakmabeliek nemhogy nem segítenek a megértésben, hanem ha lehet, még jobban elidegenítenek, sajátos, a közönség számára érthetetlen törzsi nyelven előadott ködös, pátoszos műmagyarázataikkal. Mintha az lenne a feladatuk, hogy megértessék velünk, mi milyen hülyék vagyunk ehhez a kérdéshez, mert ez csak a kiválasztottaknak és a vájt szeműeknek vagy a sznoboknak szól. Pedig a művész exhibicionista, magamutogató, aki az örömét, a fájdalmát vagy a világról alkotott véleményét el szeretné mondani az egész világnak, mindenkinek, nekünk is.

A művész elismerésre vágyik

Elismerésre vágyik, de elismerés csak akkor lehetséges, ha megértjük a munkáit, felfedezzük szándékait. A festészet egy sajátos nyelv, ami ugyanúgy képes közölni érzéseket, gondolatokat, hangulatokat, világképet, mint a zene a saját nyelvén.  A zenét mégis sokkal könnyebben befogadjuk, és adjuk át magunkat annak a világnak, amit sugall. Igen, mert a szemünk a formák és színek mögött szinte ösztönösen a valóság képi elemeit keresi.

De csak nyitottság és szeretetteljes hozzáállás kérdése, hogy magunk is felfedezzük, miről szól vagy miről akar szólni egy adott mű, hogy egy-egy festményben átéljük a harmóniát vagy a diszharmóniát, a vad indulatot vagy a szelíd együttérzést.

Őszinte kíváncsiság, igazi kaland

Természetesen vannak jó művek és rosszak is - ez utóbbiak jelentősen többen. Hogy melyik a jó és kvalitásos munka, azt idővel mi magunk is felismerjük, a szem biztosan válogat, ha már eleget tapasztalt. Ha nincs előítélet, és az őszinte kíváncsiság motivál bennünket, a festészet előbb- utóbb feltárja titkait és egy nagyon élvezetes, izgalmas szellemi kalandban lehet részünk.