Grumpy Cat egy éve távozott az élők sorából. Hatalmas űrt hagyott maga után szerető családja és rajongói körében egyaránt. És bár az interneten kicsit több a macska, mint észak-koreai úton a traffipax, az előkelő házsártos trón egészen mostanáig gazdára várt.
Itt van ugyanis Grumpy Kitzia, akinek annyira zsémbes és nyúzott feje van, hogy valamelyik bájos portréját Mucsi Zoltán saját okmányképének is bátran felhasználhatná. De ennél jóval többről van szó. Ha elég sokáig nézzük őket, meg fog csapni minket a felismerés szele.
Ezek ketten vitathatatlanul rokonlelkek.
Kitzia és Mucsi minden bizonnyal együtt kergette a fecskefarkú lepkéket az élet előtti végtelen mezőkön. Nagyokat káromkodtak közben, utána pedig bevágtak egy hektó fröccsöt, majd megpihentek. Úgy is fogalmazhatunk, hogy akkoriban végtelen dallam szólt:
Kitzia volt a húr, a torok, a mennyezet és a légkör, Mucsi pedig a csók, az izzadt hónalj és a szerelmes kikelet.
Persze ezek csak balgatag szóképek, hiszen akkoriban semmi sem volt. Még olyan sem, hogy akkoriban. Minden egyszerre zajlott: ez a lélekkettős csak egy pont volt a pillanat hajnala előtt, azonban minden kívül- és belülölelte őket. Így voltak teljesek. Tökéletesek.
Majd egyszer csak a pontba zsúfolt végtelen egymás mellé szakadt, ők pedig megélték távolodó részeiket. Térré váltak. Többek lettek, de megfogyatkoztak. Messzebb kerültek egymásmaguktól. A metamorfózis egy számtalanszor újrakezdődő, örökké tartó haláltusa volt, mégis azonnal végbement. Innentől fogva az egyszerreséget felváltotta az egymásutániság: mert nemcsak a pontba zsúfolt végtelen szakadt egymás mellé, hanem hatáskeltésük sorrendje is.
Mucsi és Kitzia kiszakadt az egységállapotból, majd megtapasztalta az anyaggá válás folyamatát.
Gondolaton túli kín lehetett ez. Most pedig már itt vannak, ebben a valóságban, közöttünk. És minden percben szétveti őket az ideg. Csodálkozunk?
Az egyén hús-vér jelenségként ugyebár múlandó, azonban a schopenhaueri akarat megtestesüléseként sem a keletkezés, sem az elmúlás nem fog rajta. Mucsi és Kitzia is jól ismeri a világmindenség legvégső okául és alapjául szolgáló akaratot, mi viszont legfeljebb csak sejthetjük néhány pohár bor után.
Ily módon az egyén időtlen és végtelen. Ezt érezzük határozottan akkor, amikor a két rokonlelket figyeljük olyan átéléssel, mintha csak egy háromdimenziós kép titkait próbálnánk megfejteni.
Épp ezért Mucsit és Kitziát is ugyanaz az ontológiai lehetetlenség nyomasztja: mit kezdjenek azzal, hogy tudatában vannak az individualitásuk elvesztésében rejlő egységmegtapasztalás lehetőségével? Visszatérhetnének az ősállapotba, az idegpályákon haladó apró villanások, a ködmezőkbe tömörülő anyag, az alapvető kölcsönhatások megfoganása elé, cserébe viszont le kéne mondaniuk arról, hogy még egyszer, utoljára – balgatag szóképek nélkül, teljes ízében és valójában – kimondják, elmorogják, elnyávogják, elkarmolják, hogy
a kurva anyád!
Ember vagy macska legyen a talpán, aki dönteni tudna, és közben nem őrülne bele.
(A valóságban a hatéves cicuska egy jámbor teremtmény, aki az Egyesült Államokban él: fotós gazdája szerint igen játékos, és egy légynek sem ártana. Természetesen ugyanez Mucsi Zoltánról is elmondható, annyi különbséggel, hogy ő Magyarországon él, és nincs gazdája.)
(A képek forrása: Boredpanda, XX. Szegedi Borfesztivál; Papírkutyák, Tóth János, Port.hu)