Nem vagyok gyermekpszichológus, nem vagyok rendőr, nem vagyok járművezető-oktató és még egy egész csomó olyan személy nem vagyok, akinek esetleg lehetne tudományosan megalapozott véleménye a "Tanítsuk-e gyermekünket vezetni?" kérdésben. Viszont voltam gyerek, valamint nekem is van gyerekem és hivatásos autóbuziként annyira fontos számomra minden, ami a kocsikkal és a vezetéssel kapcsolatos, hogy talán segíthetek néhány apukatársamnak ebben a szinte minden apuka életében előbb-utóbb felvetődő súlyos dilemmában. Nem tanáccsal, csak egy gyerekkori történettel és mostani, apakori tapasztalataimmal.

Az én történetem: ha megtanítjuk a gyereket vezetni, esetleg vezetni is fog!

Apukám korai halála miatt engem bizony tizen-egypár évesen anyukám tanított meg vezetni a KGST autóiparának egyik legkifinomultabb, de számomra valahogy mindig is zavaróan nőies terméke, egy Zastava GTL 55 segítségével. (Korábban persze ültem én is apukám ölében az S100-as Skodában vagy a szolgálati IZS furgonban és tekergettem a kormányt poros téeszutakon, de ezt nem lehet vezetésnek tekinteni.) Pici korom óta már-már mániás érdeklődéssel tekintettem a kocsikra és ahogy ki tudtam nyomni a kuplungot, már jeleztem is, hogy nem kívánom megvárni a 17 éves hivatalos korhatárt!

A gyakorlati órák főként a hétvégi kertünkhöz vezető földúton zajlottak, itt tanultam meg, vagy inkább sajátítottam el a vezetés technikai elemeit. Hiszen az autóvezetés legalább annyira készségtárgy, mint elmélet. Hogy mikor hol van a kocsi orra, mekkora sebességnél milyen útfelületen milyen íven bírunk bekanyarodni, hogy mikor mekkora erővel kell vagy szabad fékezni, arra csak gyakorlással lehet ráérezni, ezt nem lehet lexikális alapon megtanulni.

A késői általános iskolai években már tökéletesen uraltam az 55 lóerős jugoszláv fenevadat. Anyukám örült neki, hogy én örülök, én pedig nem csökkenő lelkesedéssel és egyre nagyobb tempóval vezettem végig újra és újra a kertbe vezető úton. Azt is kikönyörögtem, hogy otthon a panelház aljában lévő bérelt garázsunkból én állhassak ki reggelente a kocsival, én melegíthessem be egyedül a motort.

És hát izé, na. Ha már úgyis kiálltam a garázsból, úgyis melegíteni kellett a motort, hát miért ne fordulnék párat a házak melletti szervizúton is, amíg anyukám és a húgom leér a hatodikról? Vagy ha már úgyis ott gurulgatok a szervizúton, mint a felnőttek, miért ne mennék ki még eggyel kijjebb, a főútra az egyik kihajtón és jönnék vissza a másikon, amíg a többiek úgyis csak készülődnek fent? Hiszen tudok én vezetni!

Szerintem anyukám a mai napig nem tudja, hogy tizen-pár éves kisfia mekkora krúzingokat csapott ott Debrecen-külsőn, pár száz méter erejéig a 2x2 sávos éles forgalomba besorolva, rettenetesen büszkén tökéletes vezetési tudására - nem is gondolva arra, hogy mekkora gáz lenne abból, ha esetleg mégsem bírna minden adódó helyzetet megoldani a rutinjával. Télen is, hóban is. Bocs, Anya! És kedves mostani szülők: ha egy helyre kerül a kocsi, a kulcsa és a gyerek, legyen ott egy felnőtt is a biztonság kedvéért!

Lányaim története: autóbuzi apával akkor is vezetni fogsz, ha eszed ágában sincs!

Gyerekeim pici korukban sosem kérték, hogy vezethessenek. Viszont amikor hazahoztam egy olyan tesztautót, ami inkább volt babakocsi, mint valódi autó, nem bírtam ki és megkérdeztem őket, hogy nem akarják-e kipróbálni az autóvezetést? Az indiai Reva villanyautócska annyira apró, hogy akkor még hat- és négyéves lányaim kiláttak a kormánya felett és tudták forgatni a kormányt - bár a pedálokat a másik oldalról én nyomkodtam. A csajok nagyon élvezték a kalandot, fejenként mintegy 90 másodpercig is talán, amíg bele nem untak.

Már akkor világossá vált, mennyire különbözőképpen állnak a vezetés kérdéséhez (is). Nagyobbik lányomban élénken megmaradt az emlék és ha nem is gyakran, de pár havonta azóta is szól, hogy apa, cihelődj: megyünk vezetni a határba! Kisebbik lányom viszont tojik az egészre, ő csak akkor akar vezetni, ha a nővére vezet, nehogy már lemaradjon tőle valamiben.

Én pedig igyekszem ahhoz tartani magam, hogy ők mit akarnak. Ma már másodikos gimnazista lányommal időnként tényleg fordulunk egyet, ha kéri, de ő aktívan készül is rá, hogy jövőre nekivág a jogsiszerzésnek. (Okoskodok is neki gazdagon arról, mit hogyan kell csinálni - előre is elnézést kérek majdani oktatójától!) Nyolcadikos húga pedig lelkesen tervezi, hogy neki mekkora limuzinja lesz felnőtt korában, illetve hogy milyen gyorsan fog száguldozni majd a szupersportautójával, de valójában sosem jelentkezik, hogy menjünk, vezessünk. Úgyhogy vele nem megyünk, nem vezetünk.

Számomra a legfontosabb ebben az egész apavezetnitanítban, hogy már gyerekkorban érezzék meg az erőt, a hatalmat és az azzal járó felelősséget, amit egy száz-kétszáz-sokszáz lóerős, tonnán felüli vasszörny kormányával együtt a kezükbe kapnak majd a jogsival együtt. És próbálom úgy nyomasztani őket ennek a felelősségnek a súlyával, hogy közben azért jó buli is legyen az egész. És hogy ne legyen rajtuk nyomás, ne kezdjenek félni az autózástól. De azért nagyon is legyenek tudatában, milyen rohadt veszélyes ez az egész.

Nem egyszerű, de hát mi egyszerű ebben az apaságban. Amihez még csak egy KRESZ-könyv sincs, hogy legalább sejtse az ember, mikor minek kellene elsőbbséget adni, ahogy száguld át ezeken az éveken, a tükörben hol boldogan vigyorgó, hol ijedten pislogó gyerekeit nézve, akik hátul kucorognak a gyereküléseikben ezen a féktelen futamon!