Ellie Gonsalves összesen 118 érvet sorakoztatott fel amellett, hogy miért nem szeretne gyermeket vállalni, azaz égő cigivel piszkált meg jó nagy puskaporos hordót.
Az indokok között szokatlanok és valószínűtlenek is szerepelnek, minthogy az anyaméhben a magzatok megölhetik ikertestvérüket, de olyanok is megtalálhatók rajta, minthogy a gyermek később zsarnokká vagy erőszakossá válhat. A listán szerepel még a haj kihullása vagy a vaginát ért (szülés utáni) traumák, a terhesség alatti reggeli rosszullétek és a szextilalom is; a megannyi kialvatlan éjszaka, az énidő megszűnése, valamint az, hogy a szülő egy életen át szülő, ez pedig folyamatos felelősségvállalással jár.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A poszt alá aztán záporoztak is a kommentek, amelyek gyakran a listán szereplő egyes indokokhoz hasonlóan túlzók voltak, és ahogy az általában az interneten lenni szokott, nagy részük átcsapott személyeskedésbe és gyalázkodásba. Tény, hogy a modell már-már bicskanyitogató módon tárta a köznyilvánosság elé a maga miért_nem_akarok_gyereket listáját, amelynek volt egy fölényeskedő-nárcisztikus hangulata, és megannyi cinikus és bizarr érvet is tartalmazott,
ugyanakkor az egész azért is ütött ekkorát, mert az átlagemberben van egyfajta társadalmi, belső kényszer arra vonatkozóan, hogy idealizálja a gyermekvállalás kérdését
– ha a színfalak mögött nem is, de kommunikációban, a nagy nyilvánosság előtt igen.
A közösségi média is rásegít arra, hogy hamis képet alakítunk ki magunkban a külvilágról, így például a (kis)gyermekes ismerőseink mindennapjairól is.
A legtöbben ugyanis életük nem átlagos, hanem kiemelt pontjait tárják elénk, így boldog nyaralási fotóktól, mesés családi képektől, pazar vacsoráktól, idilli pillanatoktól, sikerektől lesz hangos a hírfolyamuk, mindez pedig könnyen megtéveszthet minket. Majd amikor mi is belecsöppenünk ebbe az egészbe, könnyen megriadunk, hogy a szülőség az online vagy élő beszámolókban bizony könnyebbnek tűnt; és a mi átlagnapunk, átlagóránk, átlagpercünk sokkalta kimerítőbb, boldogtalanabb, rendetlenebb, fájóbb, frusztrálóbb, mint amilyennek elképzeltük... mint amilyennek a világ mutatta nekünk. Ezt a láncot pedig talán mi sem szakítjuk meg: mivel azt hisszük, hogy valamit rosszul csinálunk másokhoz képest, úgy érezzük, talán csak jobb túllenni rajta, és nem beszélni róla.
Mert egy gyermekkel bizony gyakran nehéz, ahogyan gyermek nélkül is gyakran az. Talán még mindig túl kevesen mondják ki elég hangosan azt, hogy milyen nehéz néha szülőnek lenni, hogy olykor milyen lelki, pszichés vagy fizikai megpróbáltatásokon esik át az ember, és hogy mennyi felelősséggel és lemondással is jár ez az életre szóló kaland. Mert az elején bizony ez egy nagy teher, amelynek a hordására ha nem is teljesen, de részben fel lehet készülni, egy teher, amelynek a cipelése igen hamar megédesül, egy teher, amit kiváltság cipelni.
De attól még nehéz, és sokáig nyomja az ember vállait. Nem tabusítani kéne mindezt, hanem többet beszélni róla. Az más kérdés, hogy talán nem így, nem ennyire egyoldalúan és becsmérlően, ahogyan azt az ausztrál modell tette,
ezzel ugyanis kinyitotta Pandóra szelencéjét, kicsit feleslegesen és kontraproduktívan, mintha csak célja lett volna megbotránkoztatni a világot; és lám, sikerült is neki. Ezek után pedig megannyi szülő érezte úgy – azért tegyük hozzá: jórészt jogtalanul –, hogy nyílt támadás történt saját gyermeke vagy a gyermekvállalás eszménye ellen, amit dühödt kommentek formájában kell megtorolnia.
Mert bár ez egy kifejezetten ilyen témájú és hangvételű, szubjektív lista volt, talán nagyobb teret engedhetett volna hősnőnk a mérleg másik oldalának is: hogy mi az, amiért talán igenis érdemes gyermeket vállalni. Ugyanakkor ha a szívünkre tesszük a kezünket, és jobban átgondoljuk az egészet, hamar belátjuk, hogy egy ilyen listát főként utólag lehet összedobni. Azután, hogy belekerültünk az édes zavarosba, és valamennyire feleszméltünk belőle.