Douchev-Janics Natasa a szeptemberi búcsúzós, sírós-lelkizős levelek után most írt egy újabbat a Magyar Kajak-kenu Szövetségnek. Visszatérne ő. Vagy maradna. Ahogy tetszik.

Tök jó. Vagy nem. Igazából pont mindegy; az információ nem söpört végig futótűzként a szerkesztőségen, senki nem rohant le a közértbe orosz pezsgőért, hogy poharakat összeroppantva, egymást önfeledten locsolva ünnepeljük meg az évezred legfelemelőbb hírét. Ahogy szeptemberben sem mentünk neki kézenfogva, mélabúsan a Dunának, amikor a Douchev-klán úgy döntött, lecsorog pár kilométert a Tiszán, mert Szerbiában kolbászból van a vízitelep hajótárolója. Sőt, tán még a Tisza is.

Janics Natasa ősszel tört-zúzott, végigtaposott mindenkin, belepiszkított néhány olyan fészekbe, ahol pátyolgatták, etették, gondozták. Itthonról haza akart menni, mert szerb ő, hiányoztak a hazai kedves szavak. Majd körülnézett, hazafiaskodott egy jó adagot, meg természetesen sírt, aztán... aztán felemelte a fejét és kinyitotta a szemét, melyet addig az örömkönnyek homályosítottak el. Ami egy átlagos szellemi képességű versenyzőnek néhány nap, esetleg hét alatt leesett volna, az nála is pottyant egyet, csak ehhez kellett egy laza fél év. A család szentsége, az otthon közelsége, a férjura szakmai – de mindenekelőtt anyagi – megbecsültsége egycsapásra másod-, sőt harmadlagos lett. Douchev-Janics már nem csak nézett, hanem elkezdett látni is.

Látni azt, hogy a szerb kajakosok tudásszintje olyan mérhetetlen messzeségbe van a magyarokétól, hogy nem fog találni épkézláb edzőpartnert. Látni azt, hogy a félelmetesen kvalifikált edző-férjének talán mégse tömködik tele mély zsebeit dinárral, sőt talán még rendes munkához sem jut. Látni, hogy Szerbia gazdasága egyre csak csúszik a lejtőn, a kajaknál ott sokkal fontosabb sportágak finanszírozása is akadozni kezdett. Kezd elfogyni a levegő a sokadrangú kajak körül. Látni azt, hogy a sokat szapult magyar körülmények mégis világszínvonalúak, itt normálisan, nyugodtan, kiváló szakmai háttér mellett lehet készülni.

És látni azt, hogy az ő korában már nem megengedhető, hogy két évig nem versenyezhet. Kizárólag edzéssel pedig még neki is nehéz felkészülni Rióra. A Nemzetközi Szövetség ugyanis nem adta ki a versenyengedélyét, a két nemzeti szövetség nem tudott megállapodni. Patthelyzet, sok választása nem maradt, mint visszaevickélni Magyarországra.

A magyar szövetségnek, Baráth és Ábrahám uraknak feltétlenül jár a virtuális pacsi, amiért állhatatosan, konzekvensen tartották magukat a döntésükhöz: nem engedünk el világ- és olimpiai bajnokokat, nem adjuk ki Douchev-Janics versenyengedélyét, ha nem fizetnek a szerbek. Nem fizettek, magukra vessenek. Öleljük tehát szeretettől duzzadó szügyünkre a sportdiplomáciából jelesre vizsgázó szakembereket, küldjünk köszönő, gratuláló emaileket a MKKSZ-be. Már ha egyáltalán érdekel bárkit is, vagy ne adj isten boldog a hírtől, hogy Janics mégis marad, vagy visszajön – félek, nem omlik össze a levelezőrendszer a inbox telítettsége miatt...

Ahogy korábban is írtam, köszönünk mindent Natasának, de ha úgy alakul, meglettünk volna nélküle is. Senki sem pótolhatatlan, pláne egy olyan sportágban, ahol az olimpiai bajnoki cím nem csoda és öröm, hanem elvárás, hisz annyi a remek képességű versenyző. Persze azt sem bánjuk, ha mégis magyar színekben versenyez a világ egyik legjobbja. Eredményesen. Tegyük félre minden ellenérzésünket és tekintsünk legalább mi józanul az eseményekre: Janics vörös posztó lesz ugyan a szemünkben, ám egy ilyen eredménysorral rendelkező profi, egy ilyen múlttal és jelennel rendelkező sportágban baromira nem teheti meg, hogy nem bizonyít, hogy nem hal meg a vízen. Pláne egy ilyen kínos közjáték után. Ez pedig akár újabb olimpiai érmekben is testet ölthet.

(Fotó: Europress/AFP)