A klasszikus Gerlóczy kávéház mellett, a Kamermayer téri hajolgató fák alatt szerényen megbújva lakik színes székeivel és vitrin mögött sorakozó, lenyűgöző kínálatával a kis Szalámibolt. Míg előbbi a maga százhúsz éves fennállásával kivívta azt a pozíciót, hogy angolul köszönnek a pincérek először, na meg szobát és városnéző túrát is lehet foglalni a recepcióján, addig az aprócska szalámis még csak pár hete nyitotta meg vidám teraszát, nincs nyomtatott menüsora, és – ahogy a tulajdonos fiától megtudtam – még van egy pár jogi elintéznivalójuk, mielőtt a bolt, mint kis kávézó és hidegétterem is zökkenőmentesen üzemelhet. (Reméljük, az egyutcányira lévő Pilvax kávéház szelleme segít ennek a szabadságharcnak a megnyerésében. Talpra, Szalámibolt!)

Mivel nincs még kézbe vehető menü (lehet, hogy épp ezen sorok írása közben teszik ki őket az asztalok kis vázái alá), ezért a bejárat melletti, krétával teleírt, fekete táblalap tájékoztat a helyben fogyasztható termékekről. Szalámiboltról révén szó, természetesen azonnal tudtam, hogy kikérek egy szalámi- és kolbásztálat. De hogy azon belül mit fogok kapni, arról nem sok elképzelésem volt, mivel a barátságosan szűk üzletbe belépve nem is tudtam, hova kapjam a fejem, annyi minden lógott a falakról, sorakozott takaros rendben a polcokon és kínálta magát a csemegepulton.

A lekvárok, borok, szörpök és kenyérfélék cserkészcsapatai mögött sűrű halomban lógtak a változatos színű, méretű és ízű kolbászok és szalámik – tettem egy reménytelen, hunyorgós próbálkozást, hogy apró címkéikről leolvassak valami nevet, gyártót, típust, akármit –, de a tulajdonoshölgy gyorsan, kedvesen és lelkesen, ahogy kell, meghiúsította a meddő kísérletet, és inkább elmondta, mi minden közül választhatok.

Őszintén szólva olyan széles a kínálat, hogy alig bírtam követni. A Balatoni Hús közel százféle húskülönlegességétől kezdve (hagyományos sertés- és szarvasmarhatermékek mellett gyártanak csirke-, pulyka-, liba-, kacsa-, strucc-, mangalica-, ló-, szürke marha-, kecske-, szarvas-, őz-, vaddisznó-, nyúl-, bivaly- és rackajuhszalámikat és -kolbászokat is – még felsorolni is szédítő) a Stelcz és Fia tradicionális kolbászain át a Szomor Húsüzem szürke marhára szakosodott, organikus kínálatáig, mindent meg lehet itt találni, ami rúdba oltott magyar hús.

Fejvakarással egybekötött mosollyal megköszöntem a szalámiútvesztőben adott útbaigazítást, és inkább megkértem a hölgyet, hogy ha lenne olyan kedves, összeállítana-e számomra egy változatos hústálat. Volt olyan kedves, a legnagyobb örömömre. Egy szalámit és háromféle kolbászt tartalmazott a gazdagon megrakott tál (966 forint) rackajuh sajtháromszögekkel (550 forint) a közepén, kísérőnek pedig egy vastag cipó ciabatta (200 forint) és négy savanyított patisszon  (200 forint) várakozott felfalásra.

A debütáló versenyző első látásra normális Pick téliszaláminak tűnt, de kiderült, hogy ez a Pick klasszikus, hagyma nélküli verziója, amolyan retrócsemege, ahogyan a századforduló felé készítették. Érdekes tapasztalat volt: annyira az ízlelőbimbóimba rögzült a hagymás téliszalámi íz, hogy első falásra nehezen tudtam hova tenni ezt a sokkal húsosabban ízgazdag verziót, de harmadjára már kezdtem kapiskálni.

Másodikként egy klasszikus csípős következett mangalicából: a kolbász kellemesen volt forró, nem az a vidéki, férfierőpróbás kolbászatyaúristen – ez az én kérésem volt, de aki a csípősre szeret menni, az megtalálhatja a hardcore verziókat is. Közben fogyott persze a fantasztikus rackasajtból is: a mélysárga, füstös és határozott ízű sajttal kéz a kézben elég verhetetlen párost adott ki mindegyik kolbász. Egyre pirosabbak lettek az ujjaim, és szemlehunyva egyre jobban falun éreztem magam.

Ezután a szürkemarha-kolbászt próbáltam ki: ez volt mind közül a legszélesebb, egy világos és nagyon betyáros, falnivaló kolbászféle. Utolsóként pedig az apró, sötétebb színű őzkolbász-szeleteket csippentettem a ciabatta darabokhoz: ez a füstös, kicsit vad és határozott ízű kolbász lett a személyes kedvencem, amivel nem csak a rackasajt, hanem a savanyú patisszonvirágok is tökéletesen harmonizáltak.

Ekkor már nagyon nem Budapest belvárosában éreztem magam, úgyhogy valami távoli szalmabála tetején üléses, bicskával kolbászozós delírium képzetéből riadva eléggé meglepődtem, amikor egy fiatal belga lány megkérdezte, merre van a Deák tér.  Akinek utána annyira megtetszett, amit ettem, hogy le is ült ugyanazt rendelni, mint én.

A hatalmas adag szalámi- és kolbásztálat a fotós kollégával ketten sem tudtuk megenni, úgyhogy elcsomagoltattam a maradék finomságokat, miközben leszürcsöltem a félliteres, frissítő, mmmezdefinombodzás limonádém (550 forint) utolsó cseppjeit is. Igazából nagyon örültem volna, ha valami jó magyar bort kortyolgathatok ehhez az egészhez, de sajnos a hely még nem kapta meg az engedélyt, hogy a teraszon bárminemű szeszes italt lehessen fogyasztani – rajta vannak a dolgon, és reméljük, sikerül is nekik, mert az élmény száztíz százalékos autentikusságához dukálna valami magyaros minőségi ital (a boltban kiváló borokat lehet vásárolni, csak ők sajnos nem nyílhatnak ki egy pohár erejéig a teraszon).

Még ki szerettem volna próbálni a rétest is, de sajnos ennyire már nem voltam kapacitálható, legközelebb biztos nem marad ki. Mert tuti lesz legközelebb: a húsz dekát abból az akciós csemegéből-típusú, majd mindennapos bevásárlás, és tárgyának egyhangú befalása helyett néha szinte kötelezően ki kéne próbálni ezeket az annyira hozzánk tartozó és szeretett termékeket úgy is, hogy csak rájuk figyelünk.

Szalámibolt, Bp. V. ker. Vitkovics Mihály u. 3–5.

(Fotó: Tóth István)