– Jobban néz ki, mint a szárított jakhús – futott át rajtam, ahogy beleharaptam a tányéromon heverő gombócok egyikébe. Egy dharamszálai étterem első emeletén éppen egy momót tuszkoltam magamba, azt az ételt, amit egyesek a „tibeti raviolinak” neveznek. Az összehasonlítás kissé sántít, bár a momó tulajdonképpen töltött tészta, amit zöldséggel, sajttal, vagy hússal töltenek meg, majd hol olajban sütnek ki, hol megpárolnak. Az étterem higiénés állapota hagy maga után némi kívánnivalót – két tucatnyi csótány szaladgált a konyha falain zavartalanul –, az üzletvezetőként dolgozó Lhaky sem lehet több huszonkét évesnél, mégis ő tűnik a rangidősnek, a konyhán dolgozók életkora kevés kivételtől eltekintve maximum tizennyolc év. Csótányok ide vagy oda, a zöldséggel töltött momó elképesztően finom.

Zacskós jakhús

Két éve egy kedves ismerősöm Lhaszából, Tibet fővárosából hazatérve egyéb ajándékok mellett egy kis sárga zacskóval lepett meg, ami első ránézésre úgy festett, mintha gumicukor vagy valami édesség lenne, de aztán felvilágosított, hogy szárított jakhús. Még mielőtt kezdtem volna újradefiniálni kapcsolatunk jellegét (vajon mivel haragítottam magamra?), beugrott, hogy útikönyvek szerint a tibeti nomádok által a csíkokra vágott, sátortetőkön száradó jakhús az a fajta eledel, amit még a legyek is elkerülnek. Ennek tudatában a megfelelő tisztelettel olyan helyre dugtam el a fóliába csomagolt különlegességet, ahol nem találhatom meg.

A zacskóba csomagolt cucc elképesztően perverz, és nem szemlélteti megfelelően a tibeti konyha jellegét, és erre bárki rájöhet, aki megkóstol például egy momót. Nem mellékesen ugyanezen ismerősöm egy lhászai kínai étteremben járva lefényképezett egy étlapot, amelyen jakgulyás is szerepelt. Angol nyelvű volt az étlap, így "yak goulash"-nak írták. A jak egy nagy, szőrös, patás, és a tibeti ismerősöm szerint nem szép állat. Hazafias szeretetből meg kellett volna próbálni, elvégre, ha van valami, ami büszkévé tehet bennünket, az az, hogy a Himalája közepén is ismerik a mi szeretett gulyásunkat, de mégsem merte rendelni, amit végül is megértek.

A túlélésről szól?

Minden kezdő buddhista, aki látta a Hét év Tibetben című filmet, tudja, hogy a tibetiek kedvenc eledele a campa, vagyis a pörkölt árpaliszt, amit teával, vízzel, vagy bármi folyékonnyal összegyúrva fogyasztanak. A tibeti konyha kritikusai úgy vélik, a helyi gasztronómia inkább a túlélésről, semmint az élvezetről szól, de ők valószínűleg rosszkor voltak rossz helyen.

Vitán felül áll, hogy a helyi fogások nem diétázóknak valók, a 4500–5000 méteres magas tibeti fennsíkon élőknek olyan étrendre volt szükségük, ami segítette az életben maradást a kemény földrajzi viszonyok között. Leginkább az egyre visszaszoruló nomád életformát űző tibetieknek volt szükségük kalóriában gazdag fogásokra: ez volt a jak, a campa és a jellegzetes tibeti tea szentháromsága.

Tény, hogy a campa nyugodt szívvel csak tibetieknek ajánlható napi háromszori étkezésre, de akadnak kulináris találkozási pontok a világ egyéb részeivel. Ott van például a tukpa, ami egy leves tésztával, és variálható betéttel: lehet zöldséges, sajtos, húsos, vagy mindegyik egyszerre. A sajtot leszámítva kísértetiesen hasonlít egy jó ramenhez, és ugyanolyan laktató is, vagyis főételnek is könnyedén beillik.

Dharamszála ugyan Észak-Indiában található, de 1960 óta, mióta a dalai láma, a tibeti buddhizmus feje ide menekült a kínai megszállók elől, a tibetiek kisajátították maguknak. A Himalája hegyei között megbúvó kisváros a buddhisták és a nyugati neohippik zarándokhelye, csurig hátizsákos turistákkal, bordó köpönyegekbe burkolózó szerzetesekkel, szuveníreket árusító kis üzletekkel, motorokon száguldozó tibeti srácokkal, és hosszú, csillogó fekete hajú tibeti lányokkal.

Dokumentumfilmet készítve mi a médiamunkások táborát erősítettük, ami a világnak ezen a felén nem számít hátránynak, lévén az ott élő tibetiek szimpátiával tekintenek az életüket bemutatni kívánó nyugati zsurnalisztákra. A dögnehéz felszerelés előnye, hogy az ember olyan helyekre is bejut, ahová hátizsákos turista nagyon ritkán, cserébe viszont két hét alatt 3000 és 5000 méteres tengerszint közötti magasságon kamerát, lámpaszettet, statívot cipelve az ember kacagva ledob hét-nyolc kilót, pedig tömi a fejét, ahogyan az a cikk egyéb soraiból világosan kiolvasható.

A Lonely Planet tibeti sztárja

Lhamo főzősulijában bárki megtanulhatja, hogyan kell elkészíteni a tibeti konyha alapelemét, a momót. Lhamo nagyjából harminc lehet, és amolyan helyi híresség, három éve szerepelt a Lonely Planetben, az egyik legnevesebb amerikai útikalauzban, dőlnek hozzá a nyugati és indiai turisták, hogy fejenként kétszáz rúpiáért (kb. 800 Ft) elsajátítsák a tibeti konyha alapjait.

 Ő a legszerényebb celeb, akivel valaha találkoztam: egyszer szerepelt egy nagy indiai tévécsatorna műsorában, de másnap annyian gratuláltak neki az utcán, hogy akárhány felkérés érkezett a későbbiekben, mindet lemondta.

Útitársaimmal együtt, távoli európai tévésekként szerencsére nem jelentettünk számára veszélyt, ezért boldogan vállalta a szereplést. Hamarosan ujjaimmal momókat formáztam, amelyeket zöldséggel, és sajttal töltöttem meg. Aztán készült egy mézzel bevont, édes verzió is, azt csilis mártásba tunkoltuk. Végül jött a tingmo, egy gőzölt zsömleféle, elképesztően friss, könnyű, és komoly ellenfele lehetne a croissant-féle reggeli finomságoknak, ha lenne olyan vállalkozó kedvű nyugati üzletember, aki látna benne fantáziát.

Lhamo elárulta, hogy a tibeti konyha a modernizációnak és a kínai hatásnak köszönhetően már más, mint ötven éve volt. Rengeteg új alapanyag van, ráadásul azok, akik elmenekülnek a kínai megszállás elől, azzal is szembesülnek, hogy Indiában nem szerezhetőek be ugyanazok a hozzávalók. Az idegenbe szakadt öregeknek nagyon hiányoznak a hazai ízek, azt mondják, a campa, a pörkölt árpaliszt íze Indiában nem ugyanolyan.

A fosztogató Nobel-békedíjas

A dalai láma önéletrajzi könyvében ír arról, hogy egyik kedvenc gyerekkori elfoglaltsága az volt, hogy a takarítókkal együtt megdézsmálta a családi éléskamrát. „A fosztogatás igazi ideje késő ősszel jött el, ilyenkor mindig találhattunk új készeteket a pompás szárított húsból, amit aztán csili szószba mártva faltunk be” – írta. Felnőttként már nagy valószínűséggel nem fogyaszt húst, ahogy a szerzetesek többsége sem.

A helyi főtemplom konyhájában kevés turista fordul meg, de ha valaki gasztromán, akkor elkezd furcsán viselkedni. Két szaki egy hatalmas üstben dhalt, barna lencsefőzeléket kevergetett, ez volt az aznapi ebéd. Azt is megtudtam tőlük, hogy a templom konyháján nem dolgoznak hússal, ha valamelyik szerzetesnek csirkére fáj a foga, akkor felkeresheti a város valamelyik éttermét. A hentesszakmát nagyon megvetették a régi Tibetben, mivel az állatok megölése komoly bűnnek számított. A húsevés viszont már kevésbé, főleg azokon a kietlen helyeken, ahol a fű is alig nőtt ki. Sokan tartottak állatot, amit délelőtt elvittek a henteshez, aztán megfőzték ebédre.

Tömlő helyett turmix

A forgatás során filmeztünk a dalai láma egy ladakhi tanításán, ahol az előadás alatt szerzetesek kis tálkákban rizst, műanyag poharakban pedig teát osztogattak a több száz bordó ruhás papnak. Valami mázli folytán én is kaptam a tejben főtt, mazsolával és kesudióval felturbózott rizsből és a tejes teából, pedig a frizurámat leszámítva egy cseppet sem hasonlítok egy klasszikus tibeti papra. Mindenesetre nem reklamáltam, újságíró elvből nem utasít vissza semmit, ráadásul megbántani sem szerettem volna a kedves szerzeteseket. Pofonegyszerű kis dolog volt, de mégis úgy emlékszem vissza, mint az egyik legjobb kajára, amit valaha ettem.

Később megkóstoltam a vajas, sós teát, ami igazi tibeti specialitás, és komolyabb következmények nélkül megúsztam a kalandot. Első indiai utam alkalmával ez egy cseppet másként volt, akkor úgy zabáltam az Immodiumot, mintha Tic-tac lenne. A hagyományos tibeti teát téglatömbbé formázott teából, jakvajból, csipetnyi szódából készítették, és tömlőben kotyvasztották megfelelő minőségűre. A dharamszálai kávézókban a vaj és a tea indiai, a tömlőt pedig felváltotta a turmixgép. Hja, a modernizáció a Himaláját sem kerülte el, de ez ne akadályozzon meg bennünket abban, hogy momóadagunk elfogyasztása után tibeti nyelven fejezzük ki elégedettségünket: kha-la sim-bu saj-ta csong, vagyis: az étel fenséges volt!

Tibeti fogásokat hozzánk legközelebb a bécsi Tibet Restaurant-ban kóstolhatunk, itt már európai higiénés körülmények között készít autentikus finomságokat a tibetiekből álló személyzet. Ha szépen kérjük, talán azt is megmutatják, hogyan kell momót gyártani házilag, és akkor nem kell Észak-Indiáig repülni, hogy Lhamo megtanítsa.

Tovább a:
Legfrissebb cikkekhez

A rovat többi cikkéhez
A szerző e heti kedvencéhez: “Ledobni magadról a megjátszást” – El Camino magyar vándorokkal

(Fotók: Poór Attila, koknor)

És ezt olvastad már?
Lorena a pillantásával felolvasztaná a jeget