A címben szereplő mondatot többször mondtam ki a kelleténél a koncert előtt és közben is, amikor az ismerősök a szokásos „kiezmiez és amúgy is senkiháziak kezében van a popszakma”-örökbecsűvel jöttek, aztán jött a bólogatás. Tény, hogy Richard Ashcroft nem az a csávó, aki szólóban igazán emlékezetes lemezeket tett volna le az asztalra, de ott van a The Verve, akiknek annyi megkerülhetetlen alapvetése van, hogy az is hallotta őket, aki egyébként be sem kapcsolja a rádiót.

Ashcroftot a legtöbben a már (többször) feloszlott Verve frontembereként ismerik, pedig az első két szólólemeze, az Alone With Everybody és a Human Conditions azért szépen folytatták, amit anno a zenekarával elkezdett, majd egyre kevesebb lett a későbbi albumokon az emlékezetes pillanat, aztán eljutottunk odáig, hogy az idén megjelent Natural Rebel már nem tartalmazott konkrétan egyet sem. És úgy látszik, Richard Ashcroft ezzel teljesen tisztában is van.

A Sziget-koncerten ugyanis egyetlen egy dalt sem játszott el az új lemezről, ami azért vicces, mert ennek kapcsán turnézik, a háttérben pedig az új album borítója díszeleg, csak hát ezt az új albumot nagyjából mindenki a háta közepére kívánja. Úgyhogy hagyjuk is. Játsszunk inkább régi slágereket, arra úgyis mindenki elégedetten tud bólogatni. És ezzel nagyjából mindenki jól is járt.

Jött is egyből a Sonnet, kiderült, hogy Richard Ashcroft nem felejtett el még énekelni, és hogy még mindig megmagyarázhatatlan vonzalmat érez a túlméretezett napszemüvegek iránt, ami viszont nem túl jó hír, még mindig nem lett valami bivalyerős frontember, de van valamije, amivel tudja kompenzálni ezt: a dalai. És ahogy el tudja énekelni őket.

Valahogy úgy kell elképzelni egy Richard Ashcroft-koncertet, mint a Tom és Jerry azon jeleneteit, amikor a szereplők valami illatot éreznek, majd az illat kézzé alakul megemeli őket az orruknál fogva, és odarepíti őket a forráshoz. Az olyan dalok, mint a Lucky Man vagy a Space and Time egyszerűen megragadják az embert, és viszik közel a színpadhoz, és hiába ellenkezne az ember, nem tehet mást, csak megy, de hát minek is ellenkezne.

Egészen hihetetlenül erősek ezek a dalok élőben is, működik és lenyűgöz a koncert annak ellenére is, hogy a színpadon néha alig történik valami izgalmas. Richard Ashcroft hangja és dalai, a CD-minőségben lejátszott dalok, a hangzás egyszerűen csodálatos, egyszerűen nem lehet nem odafigyelni rá, aztán közben persze rájössz, hogy ja, persze, ismered tőle a The Drugs Don’t Worköt is, meg a Lucky Mant, és igen, a Bittersweet Symphonyt meg aztán pláne.

Nyilván ezzel zárja a koncertjeit Ashcroft, most már jogdíjat is kap érte, mióta megegyeztek végre évtizedek után Keith Richardsszal, úgyhogy ő is és mi is jól járunk vele. Gyönyörű ez is, mint mindig, aztán utána úgy állsz ott a színpad előtt, mint egy gyerek, aki megkapta a karácsonyi ajándékát, és ez a vigyor máig kitart. Az még nagyobb ajándék lenne, ha Richard Ashcroft megint jó szólólemezeket csinálna, vagy ne adj’ isten, összeállna újra a The Verve, de ne legyünk telhetetlenek.

Fotók: MTI/Mónus Márton, Rockstar Photographers