1. Nem vagyunk kiéhezve

Picit összefügg a nyitó fanyalgással a számunkra legégetőbb vb-probléma. Nem volt minden jobb régen, sőt a gyermeki énünk háromszor körbefutotta volna örömében a konyhakertet, ha akkortájt azt mondjuk, hogy felnőttként annyi meccset láthatunk, amennyit csak akarunk. Az viszont tény, hogy amíg nem ömlött ránk hatféle csatornáról négyféle futballmeccs egy nap, addig sokkal inkább tudtuk értékelni a világbajnokságokat. Vártuk, nagyon vártuk, nagyon-nagyon vártuk a meccseket. Fiatalon egy játékosmegfigyelő kíváncsiságával és információéhségével csodálkoztunk rá egy rongylábú nigériai csatárra, 2026-ban viszont kevesebb meglepetés ér már. Biztos lesznek ügyes zöld-foki szigeteki tükörszélsők, meg eljátszunk majd a gondolattal, hogyan mutatna a curacaói középhátvéd az Arsenalban, de az ilyen újdonságok varázsa elkopott. A kezünkben ügyködő kis okoskészülékeknek hála mindent tudhatunk a játékosokról, ha akarunk.

Aki emlékszik a legutóbbi, Amerikában rendezett világbajnokságra 1994-ből, annak talán beugrik a Goal Morning America című műsor az Eurosportól – abból tudhattuk meg, mik történtek előző éjszaka. Egyrészt tájékozódási pontnak számított, másrészt reggelente úgy kapcsoltuk be izgatottan a tévét, hogy fogalmunk sem volt, mit játszottak mondjuk a spanyolok Dél-Koreával. Manapság már bajosan lehetne megélni ilyen élményt. Ébredés után ugye mindenki félkómásan egyből nyúl a telefonjához, majdhogynem esélytelen elbújni az információk elől.

Amennyiben pedig év közben maximális odaadással követünk minden fontos hétvégi bajnokit, a hétközi nemzetközi kupa-meccseket, a válogatott fordulókat és a többit, akkor jó eséllyel valamikor nyár elejére elérjük a megcsömörlés határát. Nyár eleje van, elértük.