Vegyünk egy faluvégi disznóölést, fejtsük le róla az ölést, dolgozzuk fel a disznót, építsünk köré egy talponállót, mindezt a Múzeum körúttól öt percre - és máris készen áll az ideális húsbarát ebédlőhely.
Legyen bármily nehéz is bevallani, a hazai gasztronómia húsos remekeinek félelem nélkül igazán csak ott ülhetünk neki, ahonnan eredetileg jönnek: a legfeljebb párezer főt számláló, még kakassal ébredő települések környékén. Ahogy beljebb haladunk, mi több, Budapesten járunk, egyre szűkebbre kell húznunk a sasszemet, felépíteni egyfajta egészséges paranoiát, ha nem akarunk belefutni “magyarosnak” nevezett eledelek ördögtől való - értsd: túlsütött, bizonytalan eredetű, reciklált húspépekkel kokettáló - változataiba. Az ötödik kerület ebből a szempontból különösen a sötét erők szolgálatában áll, hiszen itt a legtöbb a turista, illetve az ár-érték arányban messzemenőleg kerülendő étterem.
Vannak azonban olyan helyek, amik a bizalom kicsiny, vonzó szigeteiként emelkednek ki a kerület betonjából, és a Károlyi Mihály utcai, a kiskörúttól öt percnyi gyalogútra található Belvárosi Disznótoros feltétlenül közéjük tartozik. Öndefiníciójuk beszédes: a vidéki disznóvágások finom ételeinek és a modern gyorséttermeknek kiváló kombinációjának mondják magukat, ami tulajdonképpen helytálló is, hiszen frissen, az orrunk előtt készülő húsételeket guríthatunk le tempósan.
Disznótor, a magyar falvak közösségi hálója
Vidéki háztartások régi hagyománya a kiszemelt sertés levágása, ami rendszerint téli hajnalokon szokott megtörténni, komplett családokkal (akiket előre meghívtak), pálinka felhörpintésével kezdődik és az elkészült kolbász, sonka, szalonna, disznósajt, miegymás kamrában való felakasztásával ér véget. Ami a kettő között történik, az egyfelől jó adag elraktározható hússal ajándékozza meg a szélesebb közösséget, másfelől össze is kovácsolja annak tagjait, sokáig mesélhető élményekkel gazdagítva őket. A disznóölés karakteres vonásai között jegyezhetjük a mangalicával birkózó férfiakat, az áldozat jellegzetes sivítását, a perzselést, a lábasban felfogott vért, a főleg asszonyok által végzett hurkatöltést, a bödön zsírokat, a rokonoknak küldött kóstolót - az ínycsiklandó illatokról nem is beszélve.
Ennek megfelelően alakították ki a hely jellegét is. Belépve balról elegáns könyöklők, jobbról pedig egy jó négy méteres pult üvegfala fogad, mögötte a választékkal, vagyis zsákbamacska nincs, ami viszont van, az széles spektrumon húzódik: pironkodó malacsülttől a roppanó kolbászon át a mézes-mustáros csirkéig rengeteg mindenre csorgathatjuk, de a hús látványától nem ódzkodó vegák is jóllakhatnak, őket rántott zöldségek, saláták kavalkádja várja.
Mi két ételt kértünk ki: ha már eljöttünk ide, akkor muszáj volt egy májas és egy véres hurkával indítanunk, amik rendben voltak, de azért el nem aléltunk, fűszeresebben, hitelesebben is el tudtuk volna képzelni őket. A hozzácsapott párolt káposztára sem lehetett panasz, a kerekre nyesdesett sültburgonya viszont fővárosi viszonylatban is felsőkategóriásnak számít. A másik étel egy paprikás lisztbe forgatott, frissen kisütött hekk volt, amin szintúgy nem találtunk különösebb fogást - ami pedig a porciókat illeti, nem spórolnak az anyaggal. Két főre mindezért, egy majonézes kukoricasalátával is megtoldva 2550 forintot fizettünk, de választhattunk volna egyébként napi ajánlatot is, ami ezen a csütörtökön frankfurti leves volt borjúpaprikással 990 forintért.
Amennyiben tehát valaki ezer-ezerötszáz forint között oldaná meg az ebédjét a környéken, és nem veti meg az állati eredetet, annak príma választás - ahogy választják is sokan, egyetemistától az öltönyös menedzserig. Egyre figyeljünk csak: kifejezetten ebédhez szól itt a nóta, este már ne érkezzünk, nyolckor zárnak.
Értékelés 5 pontból
Kiszolgálás: 5
Ár-érték: 4