Így lettem egy International Harvester 354-es boldog tulajdonosa. Homlokrakodóval!
Az egész életünk valahol ott kezdett átsodródni a Homályzónába, amikor három évvel ezelőtt hagytam magam meggyőzni kisebbik lányom által, hogy nekünk igazából szükségünk van egy lóra. Vagyis hát kettőre, mert ugye egyrészt a ló társas lény, nem érzi jól magát naphosszat egyedül, másrészt két lányom van.
Ötven kilométerre élünk Budapesttől, egy kis faluban. Pont azért alakítottuk így az életünket, hogy a gyerekek vidéki levegőn, a vidéki valóságban nőjenek fel. És ha már így döntöttünk, ők meg úgy, hogy lovat akarnak, hát kutya kötelességünk lovakat venni nekik, nem? Nyilván nem, de mi azért örömmel belegyalogoltunk ebbe a csapdába a kis drágák kedvéért. Szóval lovak már vannak. És mi kell még a lovak mellé? Hát persze, hogy egy traktor!
Ezt igazán bárki megértheti, aki gyerekkora óta odavan a belsőégésű motorokért, mint például én. Egy traktor, az kell. Homlokrakodóval. Hiszen egyrészt a temérdek lótrágyát sokkal könnyebb egy ilyen eszközzel elpaterolni az útból, másrészt pedig ha a kiscsajoknak lehetett lovuk, akkor nekem is jár egy szép, lehetőleg piros traktor, hát nem?
Mivel az enyém a világ legjobb fej felesége, ezért ezek az érvek tökéletesen elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy idén beteljesülhessen gyerekkori álmom és megvehettem a világ legcsodálatosabb dolgát, egy traktort. A tranzakció előkészítése meglepően sok időt vett igénybe. Nagyjából fél éven át nézegettem az apróhirdetéseket az Agroinformon, a Jófogáson és a Használtautón. Szép lassan kiképeztem magam Steyr-ekből, MTZ-kből, TZ 4K-kból, Vladimirecekből, IH-kból és japán kistraktorokból. Szomorúan figyeltem, ahogy a traktorárfolyam lassan de biztosan kúszik felfelé, hogy a 2019. évben még ócskavasárban elérhető gépek értéke tavaly őszre elkezdett a Tesla-részvények árszintje felé közelíteni. Miután jó pár napig rágtam a körmöm egy-egy ígéretesebb hirdetés felett és végre fel mertem hívni a tulajt, mindig kiderült, hogy már eladta a gépet, csak elfelejtette levenni az apróhirdetést.
Mi van ezzel a világgal, hát sose lesz már nekem traktorom?
És akkor egyszer csak ott volt Ő. A nyugati határszélen, az Őrség peremén, ahol amúgy is nagy az osztrák importból származó véntraktor-penetráció. Kint megunják, kidobják, vesznek helyettük sokmilliós, joystick-vezérlésű hipermodern csodákat. Mi pedig boldogan hozzuk őket haza, rakunk össze három roncsból egy működőt (az enyém így keletkezett) és használjuk továbbra is mezőgazdasági gépként. Vagy felújítjuk, lefestjük és lesz belőlük csinos veterán.
Az első méterek. Most jövök rá, hogy valójában ekkor vezettem először traktort életemben.
Az enyém amolyan kettős hasznosítású fajta. Szép és egész pofás az évtizedek nyomait meglepően jól leplező vastag piros és fehér festékréteggel, elég ritka is ahhoz, hogy érdekes legyen egy veterántalálkozón. De még dolgoznia is kell; pár évig még biztosan tolnia-raknia kell a lótrágyát az udvarban. Na meg, ha már megvan, kerül rá hamarosan fűkasza és talajmaró is, esetleg eke-borona-vetőgép, és egy kicsit beletanulok a növénytermesztésbe is a lótartás mellett.
Hát így lett nekem, a falura költözött egykori panelgyereknek, negyvenöt évesen traktorom. Még magam is meg vagyok lepődve egy kicsit, de nagyon élvezem!
