Romlott világ ez – halljuk sokszor a tévében, és az ember néha hajlamos is elhinni, hogy manapság milyen visszataszítók a világ erkölcsei. Ha azonban egy-egy téma mélyére ásunk, gyakran kiderül, hogy minden viszonylagos. A prostitúció története nagyszerű példa erre: az állandóan változó szokások és normák néha törvényszerűen eljutnak egy-egy olyan fázisba, amikor az emberek többet engednek meg maguknak, mint sokak szerint kellene – aztán pedig a társadalom önszabályozó mechanizmusának köszönhetően egy időre minden újra visszafogottabbá válik.

Prostitúció van, volt, és vélhetően mindig is lesz – arról azonban sosem meséltek nekünk töri órán, micsoda vad dolgok zajlottak a példaként elénk állított társadalmakban. A legpompásabb példa erre az ókori Babilon, ahol nem a torony volt a legnagyobb probléma.

A prostitúció legősibb formája a vendégbarátság volt. Ez annyit jelentett, hogy ha a fáradt utazó betér valahová, a házigazda felajánlotta neki a feleségét egy kis hancúrozásra, hogy a vándor ne panaszkodhasson a szíves vendéglátásra. Az évszázadok során azonban a babilóniaiak kicsit emelték a tétet, és úgy döntöttek, hogy Melitta nimfa tiszteletére életében egyszer minden nőnek kötelessége elmennie Melitta templomába, és ünnepélyes keretek közt odaadnia magát egy vadidegen férfinak. A gazdag nők sem voltak kivételek, annyi könnyítést kaptak, hogy zárt kocsiban mehettek a templomba majd onnan haza, az aktus után pedig idegen többé nem nyúlhatott hozzájuk. A kevésbé gazdagok és szépek azonban sokszor arra kényszerültek, hogy évekig a templom mellett sátorozzanak, hiszen senki nem vitte el őket, addig pedig nem hagyhatták el a templomot.

Ezek a sátortáborok az idők folyamán valóságos kéjligetekké alakultak, és a nők immár önként érkeztek ide „lakni”, hisz rájöttek: szexuális szolgáltatásaikért cserébe a férfiak busásan megfizetik őket. Melitta temploma körül tehát a legelképesztőbb bujaság uralkodott, s ennek hamar híre is ment a világban. A férfiak mindenütt egyformák, így szinte szükségszerű volt, hogy Babilon után a Föld más tájain is elterjedjen a Melitta-kultusz: a feljegyzések szerint Ázsiától Afrikáig, Perzsiától Egyiptomig sok helyütt hódoltak a féktelen élvezeteknek a templomokban és a templomkertekben. Az egyiptomi prostituáltak messze földön híres mesterei voltak szakmájuknak, a babiloniakat pedig szentként tisztelték a városban.

Föníciában se akartak lemaradni, ha egy kis kéjelgésről volt szó: még ma is elpirulnánk azokat a vad orgiákat látva, amelyeket Astrarte, azaz Vénusz föníciai megfelelőjének tiszteletére rendeztek. Ezeken a férfiak nőnek, a nők férfinak öltöztek, és meztelen táncoslányok produkciója közben dorbézoltak napokon keresztül. Egészen a 4. századig (!) bevett szokás volt arrafelé az ilyen típusú vallási ünnep, amíg Nagy Konstantin császár az asztalra nem csapott, hogy Astrarte-orgiák után ideje végre a kereszténységet gyakorolni.

A legdurvább dolgok mégis Vénusz istennő szigetén, azaz Cipruson folytak. Nagyüzemben, pontosabban húsz templomban és templom körüli ligetben űzték a lányok a szent prostitúciót, és oly pompásan kerestek vele (hála a szigeten valamiért igen gyakran kikötő hajósoknak), hogy megunván az ősi mesterséget nagyszerű házasságokat kötöttek. Ahogy a fenti kép is mutatja: minden kényelmet kiszolgáló fürdők is álltak a templomkertben, hogy két orgia között (már ha azt épp nem a vízben tartották) a hölgyek tisztálkodhassanak. A férjek pedig, nyilván nem kis részben a pazar hozománynak köszönhetően, szemet hunytak az ifjúkori kihágások fölött - azzal indokolva mindezt, hogy a szent prostitúció tisztes forrásnak számít, hisz a nevében is benne van: szent.