Mit csinál egy hollywoodi stúdió, ha a sikeres filmsorozata alapjául szolgáló regényfolyam végét az író egy sebészorvos precizitásával varrta el? A válasz nem lehet kétséges; egész egyszerűen juttat egy kis pénzmagot oda, ahova kell, aztán valahogy folytatja a sztorit, ha máshogy nem megy, hát egy előzményfilmmel. A sikeres Bourne-mozikkal kapcsolatban nehezítő körülmény volt, hogy a történet kiötlője, Robert Ludlum 2001-ben meghalt, ám ez sem szabhatott gátat annak, hogy az egymilliárdos bevételt összegyűjtő trilógia folytatást kapjon.

A korábbi részek forgatókönyveit jegyző Tony Gilroynak jutott a hálátlan feladat, hogy valahogy összekreatívkodjon egy épkézláb történetet, aztán – ha már úgy is ott volt a közelben – rábízták a rendezést is. Gilroy írói munkássága tisztességes, rendezőként pedig ő jegyezte az Oscar-jelölésekkel telipakolt Michael Clayton című George Clooney-tripet, úgyhogy kíváncsian vártuk, hogy a stúdió által felszabadított 125 millió dollárt sikerült-e minőségre váltania.

Gilroy úgy döntött, nem bolygatja túlzottan a Matt Damon alakításában életre kelt Jason Bourne-féle történetszálat, helyette az eredeti trilógia cselekményével párhuzamosan történteket helyezte a középpontba. Alapvetés, hogy ha megkutyulják a fekáliát, akkor az lefelé kezd el folyni, és bizony mindenki kedvenc renegát titkosügynöke eléggé felkavarta a szószt, amit a fizika említett szabálya miatt nem a CIA felső vezetése, hanem a többi ügynök kap a nyakába.

Aaron Cross is egy ilyen ügynök, aki meglepetten veszi tudomásul, hogy a hírszerzés a havi rendes járandósága helyett egy hőkövető rakétával akarja honorálni szolgálatait. Természetesen menekülni kényszerül, majd a hátára kell vennie még egy génkutatással foglalkozó csinos labormunkást is. A sztori jó kirakósként döccenő nélkül simul bele az előzmények által felállított viszonyrendszerbe. A cselekmény több helyen is visszautalA Bourne-ultimátum eseményeire, de megnyugtatjuk az ez ügyben még szűz nézőket, hogy a mozi a korábbi filmek ismerete nélkül is élvezhető.

A színészek tekintetében egy rossz szavunk sem lehet. A főszerepre korábban felmerült egy rakás A kategóriás sztár neve (pl. Jake Gyllenhaal, Tobey Maguire, Michael Fassbender és még sokan mások), de végül az alkotók szerencséjére Jeremy Rennert sikerült megnyerni az ügynek, aki ezúttal sem okoz csalódást. Rachel Weiszt régen láttuk már hasonló kaliberű produkcióban, és Edward Norton is ezzel a filmmel tér vissza a mainstreambe. Őket mindig élvezet volt nézni és ez most is így van.

A mozi technikailag is hozza, amit kell. A fényképezés ezúttal eltávolodott a korábbi részt jegyző Paul Greengrass által előszeretettel alkalmazott kézikamerás megoldástól, így valamivel kommerszebb az összkép, de mégsem lehet okunk panaszra. Főleg a finálé motoros üldözése – ami a Terminátor 2 hasonló jelenetét juttatta eszünkbe, és ez nem jelenthet rosszat – fogja jóllakatni az akcióra éhes nézőket.

Lehet, hogy a jól bevált recepteket felmelegítő moziknál jól hangzik a „nagyobb, hangosabb” reklámszöveg, de ezúttal ezt nem lehet majd a DVD borítójára biggyeszteni. A Bourne hagyaték ugyanis nem tud annyi feszült akciójelenetet felmutatni és nem tud olyan csavaros sem lenni, mint az előzmények. Bár a szkript feszes, érdekes, ám egy szűk óra után nyilvánvalóvá válik, hogy az első rész sztorijának okosan szerkesztett másolatáról van szó. Azt sem lehet elhallgatni, hogy néhol a realizmus túl feltűnően párolog el a képkockákról, ami a kritikusabb nézőknél biztosan okoz majd néhány elégedetlen fejcsóválást.

Ezzel együtt is el kell ismerni, hogy – főleg a remek színészgárdának köszönhetően – A Bourne hagyaték összességében sikeres vérfrissítést hajtott végre a franchise-on. Kompromisszumokkal ugyan, de egy áramvonalas paranoia-thrillert láthatnak a műfaj rajongói, mely jobb pillanataiban képes hozni azt a hangulatot, ami a sorozatot olyan sikeressé tette.

Kíváncsi vagy, mindig jól sikerül-e, ha lecserélik a jól megszokott színészt egy újra? A Playeren erről is olvashatsz a kult & szórakozás rovatban!