Alapanyag

Stieg Larsson nagysikerű Millennium-trilógiája szépen muzsikált a könyvpiacokon, ami egyrészt annak köszönhető, hogy rendkívül fordulatos, mondhatni filmszerű a történet, másrészt az északiakra jellemző hidegséggel mesél olyan témákról, mint szexuális erőszak, a társadalom morális mélyrepülése, nácizmus, vallással keveredő bestiális szadizmus és hasonló finomságok. Ja, és van egy aranyos kiscica. De sajnos csúnya véget ér. Nem csoda tehát, hogy felkeltette David Fincher érdeklődését a riporter, Mikael Blomkvist, és a nehéz életű hacker, Lisbeth Salander közös nyomozásának sztorija, hiszen a kötet olyan, mintha direkt az ő megrendelésére készült volna, megvan benne minden elem, ami korábbi filmjeiben is felbukkant.

Rendezés

Oplev legnagyobb erénye, hogy a vásznon is sikerült fagypont alatt tartania a történetet, semmi nyoma együttérzésnek, erkölcsi állásfoglalásnak, ezért úgy maradt európai a végeredmény, hogy a történet maga nagyon is hollywoodi, ez pedig sokaknak igazi ínyencfalatnak bizonyult. Megalapozott volt a félelem, hogy az amerikai változat puhányabb lesz elődjénél, de nincs ok aggodalomra, ha a rendezőt úgy hívják: David Fincher, elvégre emberünk nem azért kapta a ”sötétség hercege” becenevet, mert túlzottan vonzódik a viktoriánus szerelmi drámákhoz (egy kis emlékeztető: Gwyneth Paltrow levágott feje egy dobozban - Hetedik, Edward Norton fogán megpattanó, majd arcán távozó pisztolygolyó - Harcosok klubja). Alapvetően az ő interpretációja sem barátságosabb, az viszont elmondható róla, hogy kicsit karakteresebb és vagányabb. Finch jobban belemászott hősnője lelkébe, ami egyáltalán nem ment a film rovására, sőt, a befejezés épp emiatt sötétebb lett, emellett minimális humort csöpögtetett a szereplők közös jeleneteibe és egy pazar főcímet is összerittyentett, ami önálló videoklipként is megállja a helyét. Utóbbiért extra jópont jár.

Szereplők

A Blomkvistet alakító Michael Nyqvist és Daniel Craig hasonló karakterek, arcberendezésükhöz nagyon kevés gesztus passzol, ezek közül az egyik a mogorvaság, ami szerencsére figurájuk legjellemzőbb tekintete. Craig, akit ezúttal nem Stohl Buci szinkronizált nyilvánvaló okokból, többnyire mufurc arccal szemléli az iratokat, fényképeket, gyanús szigetlakókat és a zord északi időjárást, cserébe kénytelen elviselni, hogy szexi asszisztense egész közelről mutatja meg neki tetkóit és piercingjeit. A film igazi főszereplője azonban nem Blomkvist, hanem az imént említett Lisbeth, nem véletlenül szerepel a neve a könyv címében. Az eredeti filmtrilógiában Noomi Rapace alakította kiválóan a lányt - bár a való életben ő is szemrevaló teremtés, nagyon hiteles volt ezzel a radikális külsővel és harcias magatartással. Az amerikai film előtt rengeteg pletyka kapott szárnyra, hogy ki veheti át tőle a stafétabotot. Szóba került többek között a törékeny Carey Mulligan (akit nehezen tudnánk elképzelni Cure- és Exploited rajongókat meghazudtoló külsővel), Scarlett Johansson (pedig sokat megadnánk, ha végre a vásznon is megmutatná tehetsége azon oldalát, amit a tükrös fotóincidens óta barátján kívül bolygónk csaknem minden hímegyede látott), vagy Jennifer Lawrence (ő szokatlanul magas termete miatt esett ki a játékból). Végül az a Rooney Mara lett a befutó, akit a Social Network – A közösségi háló remek nyitójelenetében már instruált a rendező. Mara a való életben elbűvölő és csinos lány felettébb precíz hátsóval, a hardcore punk metamorfózis azonban olyan jól sikerült, hogy mindezt hajlamosak vagyunk elfelejteni, például miközben azt nézzük, hogy áll kéjes bosszút perverz gyámján a hősnőnk. Alakítása azonban attól válik emlékezetessé, hogy a vadulás mellett finom színészi módszerekkel érzékelteti, hogy tüskéi mögött érző szív dobog.

Zene

Ebben a kategóriában kiütéssel nyert Fincher. Nem mintha a svéd filmben Jacob Groth score-jával különösebb baj lett volna, tételei szépen kidomborították a jelenetek erejét, de a Nine Inch Nails alapító Trent Reznor, és cimborája, Atticus Ross rendhagyó soundtrackjével senki emberfia nem tudna szembeszállni. A páros második alkalommal dolgozott együtt a rendezővel, aki korábban videoklipeket is készített a NIN-nek, valamint a Hetedik letaglózó nyitánya alá tőlük kölcsönzött hangmintát. A Facebook-film aláfestése az év egyik legeredetibb filmzenéje lett, Trent kiüresedett, mégis gyönyörű ambient tételei tökéletesen ágyaztak meg annak a halott érzelmi világnak, amit a közösségi oldal segítségével mutatott be a direktor. Nem túlzás azt mondani, hogy kép és hang ritkán van ilyen tökéletes összhangban. Akinek pedig ez sem lenne elég, annak ott a Led Zeppelin időtlen Immigrant Songjának döngölő átirata, amit Reznor követett el a Yeah Yeah Yeahs énekesnő Karen O-val. Aki a főcím alatt felcsendülő cover hallatán nem szeretne felpattanni a székből és belerúgni valamibe, annak sürgősen le kell állnia a xanax szedésével.

Jelenetek

Bár mindkét filmben remekül megkoreografált és fényképezett jelenetekbe futhatunk bele, azért van három kiemelt jelentőségű pillanat, amit egyhamar nem felejt el a néző. Természetesen a nemi erőszak, az azt követő bosszú és a pincében játszódó fináléról van szó, és bátran kijelenthető, hogy ebben a ”versenyszámban” döntetlen az állás, ugyanis az európai és amerikai verzióban is ugyanakkora hangsúlyt kaptak ezek a jelenetek. A rendezők szinte percre pontosan azonos ideig mutatják az eseményeket, elvégre mindketten azt vallják, hogy ha valaki a beteg világról szeretne filmet forgatni, akkor bizony meg is kell mutatnia, miért beteg az a világ. Talán egy érzékenyebb lelkületű alkotó meghátrált volna, Fincher azonban az álomgyári szocializálódása ellenére ráérősen elidőzik a durvább történéseknél, mondván: hadd szóljon, ha már úgyis 18-as karikát kapott! Ezen felül a friss moziban a szexjelenet sokkal szexibb lett, beiktattak néhány jelenetet Blomkvist lányával, ami legutóbb teljesen kimaradt, a legnagyobb különbség a befejezést leszámítva pedig a Harriet-rejtély megoldása, David ugyanis teljesen új magyarázatot talált ki.

Eredményhirdetés

Az új Tetovált lány igazából nem tesz hozzá, és nem is vesz el a történetből, leginkább újból felmondja azt, és nem sokban különbözik két évvel idősebb elődjétől. Mindössze annyi történt, hogy egy markáns kézjeggyel bíró alkotó hozta össze, akinek szépen beleilleszkedik életművébe a darab. Az biztos, hogy sok amerikainak, aki nem olvas, és nem néz európai filmeket (meg amúgy is: mi az az Európa?), egy gyomorszájon rúgással felérő élmény lesz a mozi, de ebben a térségben már nem hat az újdonság erejével. Ha mindenáron szeretnénk dönteni a két adaptáció között, a részleteket vizsgálva Fincher munkája nyerne, szoros pontozással, de mivel a meccsnek nem volt tétje, sőt, igazából megrendezése is felesleges volt, ezért nem jár trófea neki.