Van egy fickó, első látásra teljesen unszimpatikus – olyan, akinek a kopasz fejét és meghunyászkodó modorát nem szeretnénk túl sokáig mozgóképen nézni. Hát a jó hír, hogy végig vele kell azonosulnunk, de a film fináléjára összetennénk a kezünket, ha csak az imént felsorolt okok miatt nem örülnénk annak, hogy alig van olyan jelenet, amiben nem őt követjük. César (Luis Tosar remek alakítása) ugyanis nem csak egy szánalmas kisember, hanem egy alattomos pszichopata is, aki nappal egy barcelonai ház gondnoka, éjjel viszont belopózik a lakókhoz, hogy megismerje titkaikat, és rosszabbá tegye életüket.

Hősünk ugyanis saját elmondása szerint képtelen a boldogságra, így született, ezért egyetlen motivációja az életben, hogy mások jókedvét is tönkretegye. Épp ezért különösen szúrja a szemét a csinos és fiatal Clara (Marta Etura), aki mosolyával egyre jobban felbosszantja a beteges portást. Ezért minden este belopózik a lány hálójába, elkábítja őt álmában, és eleinte apró gonoszságokkal, majd egyre durvább tettekkel manipulálja életét, miközben gondosan ügyel arra, hogy senki se jöjjön rá, mi zajlik az éj leple alatt.

Az Amíg alszol rendezője az a Jaume Balagueró, aki legutóbb két darab Rec filmmel riogatott bennünket, de előtte is kísérletezett már a horror műfajjal, és azon belül is a bezártságra építő zsánerfilmekkel (Hideg csontok, Darkness – A rettegés háza). Most nem hozza elő a nulladik számú pácienst, végig a valóság talaján tartja a sztorit, de ez a hétköznapi szörny talán paráztatóbb, mint az eddigiek, ugyanis – ahogy már említettünk – a szenvedő alany nem is tudja, hogy félnie kéne bármitől. Csak minden reggel eggyel rosszabbul indul a napja, és amikor már szinte teljesen kicsúszik a talaj a lába alól, még akkor sem sejti, milyen mumus bújik meg az ágya alatt.

A spanyol horrorguru nagyon szépen építi fel a sztorit, hasonlóan vonzódik a klausztrofób terekhez, mint Polanski, csak nála az őrület nem a fejben, hanem a külvilágban bújik meg. A direktor a remek történetépítkezésnek köszönhetően egy pillanatra sem engedi el a nyakunkat, egyetlen sokkeffektet sem dob be, mégis végig tudja tartani a nyomasztó hangulatot, sőt, egyre erősebbnek érezzük a szorítását. A Psycho Norman Bates-szével is szoros rokonságot mutató César indítéka azért nincs túlzottan kidolgozva: ki-ki döntse el, hogy ettől a bizonytalanságtól még feszültebb a végeredmény, vagy inkább a hiányérzetünk nagyobb.

Az mindenesetre biztos, hogy okos ötlet volt a csaj helyett a férfit megtenni főszereplőnek, mert így egy okos thriller helyett emlékezetes pszicho-horrort kaptunk, ami maradandó karcolásokat ejt a befogadón, aki bizony nem emészti meg egykönnyen a látottakat. Arról nem is beszélve, hogy az Amíg alszol kicsit arról is nyilatkozik, hogy manapság tényleg bárki beférkőzhet az életünkbe – nyomkövető sem kell, amíg Foursquare-en közöljük akár a betörővel is, mikor merre járunk (persze ez nincs a filmben, de egy ponton a gazfickó is utal arra, milyen egyszerű követni valaki életét).

Továbbá a spanyol közhangulat is szimbolikusan megjelenik a képsorokon, hiszen nagyon leegyszerűsítve a fékezhetetlen optimizmus harcát látjuk a nappalikba belopakodó depresszióval. Hogy mi lesz a csata vége? Persze nem áruljuk el, de egykönnyen úgysem felejti el senki.

Tovább:
A Player legfrissebb cikkeihez
A következő hét legjobb koncertjeihez
Az amerikai sport legextrémebb kabalafiguráihoz