Johnny Depp ’87-ben egy sorozatban parádézott, nem kevesebb mint 80 rész erejéig. Ez volt a 21 Jump Street, ahol kölyökképű nyomozóknak kellett lemerülniük a tinibűnözés legmélyebb bugyraiba, majd lebuktatni a galád fiatalkorú terroristákat, és itt most nem Tóth Lüszi dalszövegírójáról beszélünk. Hollywoodban a heti „melyik tévésorozatot dolgozzuk fel legközelebb” meetingen (igen, ez mindig a „melyik gyerekkori kedvencet gyalázzuk meg egy feldolgozással” meeting után egy nappal esedékes) valahogyan eszükbe jutott a 21 Jump Street. Leszerződtették hozzá Jonah Hillt, Channing Tatumot, rittyentettek hozzá egy forgatókönyvet, és elindultak a találgatások, hogy vajon elmenjünk-e majd megnézni a filmet, vagy még akkor is jobban járunk, ha gyors egymásutánban háromszor tekintjük meg az Alvin és a Mókusok 3-at. Szerencsére a film annyira jó lett, hogy inkább őt tekintsük meg néhányszor, de egyszer mindenképpen!

A feldolgozás poénra veszi az elődöt, de hála istennek azt turbó üzemmódban teszi. A sztori sincs a végletekig polírozva, a minimális történet viszont pont arra elég, hogy megágyazzon egy olyan mértékű poén- és beszólás-áradatnak, amiről már azt hittük, igen régen kihalt azon a vidéken, amit Hollywoodnak hívnak. A történet röviden: adott két gimis srác, az egyikük Eminem-komplexusban szenvedő lúzer, a másikuk az a tipikus paraszt, népszerű, csajok kedvence. Érettségi után mindketten a rendőrségen kötnek ki, de ezúttal a rendfenntartói oldalon, és mivel gyorsan rájönnek, hogy bármennyire is utálják egymást, együtt sokkal többre mennek, végül összehaverkodnak. Aztán jön egy beépülős küldetés, vissza kell térniük a gimnáziumba, és le kell buktatniuk egy droghálózatot.

Igen, ez a sztori így kissé gyenguska, annyira, hogy már-már aggódni kezdünk az életképességéért, de aztán belenézel, és már az első pillanatoktól kezdve jön a könnyezés. A mozi egy pillanatig sem ül le, és bár a poénok többsége eléggé alpári, valamiért mégis működik az egész. Pedig első blikkre a jó szórakozás lehetősége nincs benne a pakliban, már a szereplők láttán is összeszorul az ember gyomra: Channing Tatum nevének megjelenésekor legtöbbször félrenyeljük a popcornt, most viszont valósággal brillírozik, valamiért jól áll neki a nagyra nőtt tahó szerepe, nyilván nem kellett megszenvednie a hiteles alakításért. Jonah Hill… hát ő pedig Jonah Hill.

Aztán pár perc múlva jönnek az igazi meglepetések: a készítők nagyon is tisztában vannak a popkultúrával, viccelődnek (a Straight Outta Compton szól egy Ice Cube-jelenet alatt), kikacsintanak, beépítik az utóbbi évek legjobb sitcomjainak szereplőit (Ellie Kempert az Office-ból, Nick Offermant a Parks and Recből), behoznak két rég nem látott ismerőst, és közben úgy tudnak társadalomkritikusak is lenni, hogy könnyedén kacagjunk egy szájjal a földről felvett, fegyverrel ellőtt péniszen.

Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a 21 Jump Street még azokat is térdre kényszeríti, akik a sírós romantikus filmekhez, vagy a minőségi szórakozáshoz vannak szoktatva. Végülis ez is az, ha eltekintünk az alpáriságától. A suttyóság viszont sosem volt ennél szórakoztatóbb.