Azok, akik rettentően rühellték a Volt egyszer egy… Hollywoodot, mert jóformán nem volt sztorija, csak pár ember lődörgött benne mindenféle korhű díszletben, valószínűleg az 1917-et sem fogják díjazni, amiben milyen meglepő, pár ember lődörög mindenféle korhű díszletben. Pont, ahogy Tarantino filmje, ez a mozi is inkább egy korszakot fest le meglepően életszagúan, bár ez a szag többnyire a rothadó ember- és lóhúsé.

Az 1917 főként a rendező nagyapjának sztorijaiból állt össze, és hiába próbálnánk meg hosszasan beszélgetni róla, egyszerűen nem lehet. Az első világháborúban egy tizedest azzal bíznak meg, fogjon maga mellé egy embert, és vigyen el egy üzenetet a devonshire-ieknek, miszerint ne támadjanak reggel, mert a vesztükbe rohannak majd. A németek már várják őket, 1600 ember sétálna fegyverekkel a biztos halálba, köztük az egyik katona testvére is. William Schofield (George MacKay) és Tom Blake (Dean-Charles Chapman) elindulnak, hogy teljesítsék az öngyilkos küldetést.

És mennek. És mennek. És mennek. Egyenesen bele a veszélybe, a halálba, mindenféle helyeken, bunkerekben, réteken, mezőkön és romokon keresztül. Közben persze ellenségekkel és segítőkkel is találkoznak, de ők csak epizódszereplők ebben a mocskos road movie-ban, amiben mindent sár borít és bűz leng körül.

Hogy Sam Mendes és a forgatókönyvíró társa, Krysty Wilson-Cairns hogyan tudják ezt mégis érdekessé tenni két órában? Úgy, hogy patikamérlegen kimérték, hol érdemes leültetni a tempót, majd felpörgetni egy kis izgalommal a már-már biztonságosnak tekinthető sétálgatást, ezek a jelenetek pedig szinte sosem egyformák, sosem intézik el annyival, hogy „na, akkor megjelent Hans a fegyverével, és akkor mehet a rohanás”, az embereinknek ugyanis a háború változatos szennyével kell megküzdenie, amibe egy részeg katona és egy gyors sodrású folyó is beletartozhat.

Amikor viszont punnyad, akkor nagyon punnyad, van, hogy már-már a giccshatárig is elmerészkedik, és nem is áll neki feltétlenül jól, de aztán a végére megérted, miért kellett mindez, az utolsó képkockákra összeáll, hogy mi folyik Schofield fejében, de igazából nem egy óriási csavar ez, nem kap az ember a fejéhez, csak az utolsó kirakós is a helyére kerül, aztán mindenki mehet a dolgára.

Az a helyzet, hogy az 1917 nem is feltétlenül Sam Mendes miatt fantasztikus, hanem Roger Deakins miatt, aki szokás szerint egyszerűen csodálatos munkát végzett, ezért egy operatőri Oscart talán ki kellene osztani neki, pláne azért is, mert most tizenötödször jelölték a díjra, és eddig csak egyszer nyert, 2017-ben a Szárnyas fejvadász 2049-ért. Deakins képei elképesztőek, az ember levegőt sem tud venni, miközben tátott szájjal nézi, mit műveltek ezek a jóemberek, ráadásul könnyedén vitte Sam Mendes tervét vászonra, azt, hogy az egész történésfolyamot vágás nélkül mutassák be, illetve nyilván legyen benne vágás, de azt még mikroszkóppal se nagyon lehessen észrevenni a filmben.

Olyan, mintha egyetlen folyamatos jelenetben (egy apróbb kivételtől eltekintve) néznéd, ahogy folyik ez a kilátástalan mentőakció, és ettől az ember csak még feszültebb lesz a moziszékben, mivel sokkal jobban behúzza az embert a történésfolyamba, mintha szanaszét vágták volna az egészet, és több kamerával vették volna fel. Ehhez persze brutálisan jó színészekre volt szükség, meg egy jó rendező-operatőr párosra. Az utóbbi megvolt, az előbbi is, viszont nem a húzónevek (Benedict Cumberbatch, Mark Strong, Andrew Scott, Colin Firth és Richard Madden) melóznak igazán, ők csak egy-egy jelenetre ugranak be, pár percük van, aztán már rohannunk is kell tovább, hogy odaérjen az a nyamvadt parancs.

Igazán nagyot tulajdonképpen a két főhős melózik, közülük is George MacKay a munka hőse, rá hárul a legtöbb felelősség, és aki ismeri a karrierjét, az tudja, hogy ez a fazon bármire képes, még arra is, hogy egy ekkora vállalást lazán elvigyen a hátán. El is viszi, de a show-t tulajdonképpen a technika lopja el. Az 1917-et nem véletlenül jelölték 10 Oscarra, és az sem, hogy a jelölések fele technológiai kategóriákba esik.

Látványban és megvalósításban abszolút egyedülálló menet ez, történetében viszont nem, de sebaj, néha az is bőven elég, ha az embert ledobják a mocsokba, és olyan tökéletesen bemutatják, hogy milyen lehetett egy-egy mocskos szelete a történelemnek, hogy szinte még a rothadó lovakat is érzed az orrodban. Ez már nem is 4DX. Ilyen az igazi mozi.