A japánok legismertebb történetéből készült filmet kritikusunk japánok között, Japánban nézte meg, akik nem örültek igazán a látottaknak.
A 47 Ronin sztoriját hazájában mindenki kívülről fújja, az ismertségi ranglistán nagyjából olyan lehet a helyzete, mint nálunk az Egri csillagok-nak, épp ezért húznánk magasra a szemöldökünket, ha Gárdonyi Géza művének filmes adaptációjában egyszer csak egy jól irányzott vágással megjelennének mondjuk az ufók, vagy ha hirtelen CGI-óriások kezdenék teljes erőből püfölni a várfalakat. A japánok megkapták az arcukba a sárkánnyá változó szexi démont, a böhöm CGI-óriásokat. Az eredmény: akkora bukás, amekkorát egyetlen földrészen sem fognak megérteni.
A 47 Ronin teljességgel érthetetlen film, mintha az elsőfilmes Carl Rinsch rendező az életét tette volna fel arra, hogy szinte minden ponton elbuktassa első nagy művét, és ez hellyel-közel sikerült is neki. Kezdjük az elején: Keanu Reeves. Hogy ő minek van a filmben, azt még talán maga a stáb sem tudja megmondani. Lehet, hogy csak arra járt, és benézett, mi a pálya Középföldén Japánban, azaz itt, Magyarországon. Merthogy a 47 Ronin javarészt nálunk forgott, talán a magyar filmes átok fogott rajta, ki tudja… Reeves valószínűleg keletmániájának köszönhetően nagyon szeretett volna már szerepelni egy szamurájfilmben, az Tom Cruise-nak is bejött, a mindenkori Neót pedig az sem zavarta túlságosan, hogy egy megveszekedett sort sem írtak számára a forgatókönyvben.
Sebaj, funkció nélküli, de a plakáton jól mutató színész hírében álló színész ő, gyorsan hozzá is tettek hát a sztorivonal egyik fő karakterének ábrázolásához annyit, hogy félvér a lelkem, majd adtak neki kb. huszonöt sort, plusz tíz–tizenöt kamerába nézést, egy-két tökéletesen felesleges harcjelenetet, abszolút grátiszként pedig egy szerelmi szálat, aminek sok jelentősége nincs a történetünk szempontjából, de Amerikában zabálni fogják – hitték a készítők. Abba viszont nem igazán gondoltak már bele, hogy a történet sem Amerikával, sem Japánnal nem kompatibilis. Woody Allen azt mondaná erre, hogy akkor adjuk el a franciáknak, de ez a film bizony senkinek sem jó.
Látványfilmnek túlságosan gagyi, az eszeveszett költségvetés ellenére csak századmásodpercekre néz ki jól a mese, drámának túlságosan giccses, romantikus filmnek túlságosan semmilyen, akciófilmnek túlságosan akciómentes. De ami a legbosszantóbb: a történetet igazán Amerika és Európa sem fogadja majd szívéhez közel, hiszen ez a becsület és öngyilkosság-ügylet számunkra maximum csak akkor mond valamit, ha régebben japán történeteket fogyasztottunk reggelire, különben hogy fogunk meghatódni azon, ha valaki óriási kegyként azt kapja jutalmul, hogy megölheti magát tisztességgel?
De akad itt valami, ami miatt mégsem tudtam teljességgel utálni ezt a filmet. Valamiért folyamatosan fiatalkorom egyik kedvenc guilty pleasure-mozijára emlékeztetett. A Mortal Kombat-ra. A hatalmasra nőtt szörnyekkel folytatott küzdelem, Reeves és sok spenótot evett szamurájkollégájának harca abszolút MK-hangulat, de maga a főgonosz, Lord Kira is mintha önjelölt Sang Csungként járná a magyar stúdiók rögös járdáit, ruhái mindenesetre legalábbis olyanok, mintha egy súlyos trip közben rajta maradt volna a ’80-as éveken.
A 47 Ronin nem nézhetetlen film, de nehéz szeretni. Nem néz ki jól, nincs igazi tartalma, túl hosszú, az pedig tényleg megbocsáthatatlan, hogy egy közismert sztorit kívánt úgy felturbózni, hogy felismerhetetlen legyen. A japánok állítólag pont ezért nem szerették a filmet, nem is voltak kíváncsiak rá. Tipikusan olyan elátkozott projektről van szó, ami nem akart összejönni, leforgott, fiókban pihent, majd kicsit tovább forgott, 3D-konverziót kapott, aztán karácsonykor mozikba küldték, hogy valamit visszahozzon forgatási költségeiből. De azon kérdésre adott válasz elől, hogy ez az ünnepek alatt kinek nem üli meg majd a gyomrát a töménytelen mennyiségű kaja után, attól a sárkánnyá változó szexi démonok, és maga Neo is csak széttárt karokkal igyekeznek kitérni.