A belleville-i zsaru annyira kínos film, amihez foghatóval csak ritkán szennyeződik a szélesvászon. Omar Sy-nak már tényleg mindegy, mit csinál, csak ő legyen a főszereplő. Kritika.
Rachid Bouchareb úgynevezett akcióvígjátéka rendkívül kellemetlenül indul, de még utána is tudja fokozni: szinte mindegyik jelenete gázabb az előzőnél. Egyedül csak az világos, mit akartak az alkotók: lenyúlni a Beverly Hills-i zsaru alapötletét. Ha már van egy fekete bőrű sztárjuk, ugye. És ha már jobb nem jutott eszükbe.
Címszereplőnk valóban zsaru, s valóban Belleville-ben éldegél. Baaba a beceneve, s éldegélés alatt pedig azt kell érteni, hogy harcművészeti karneválon bohóckodik, az anyukájával lakik – aminek barátnője kicsit sem örül, mert már nagyon szeretne vele összeköltözni. Csakúgy, mint Axel Foley annak idején, ő is találkozik egy régi barátjával, akit a szeme láttára lőnek le gazemberek. Úgyhogy Baaba – ki tudja, miért vele, de mindegy is – anyukájával együtt elhúz Miamiba, ahol medencés kéró, meg egy pocakos társ (Luis Guzmán) várja, hogy aztán röhögve-kiabálva becsteleníthessék meg a buddy movie fogalmát.
A belleville-i zsarunak nincs története, nincsenek benne poénok, nincs hangulata, s nincs benne semmi, ami nézhetővé varázsolhatná. Leszámítva persze Omar Sy külcsínét, ami kétségtelenül szép látvány, hiszen Sy mindig is csinos színész volt, s meglehetősen faramuci módon akkor se lehet rá haragudni, amikor már nagyon megérdemelné. S most nagyon megérdemelné.
Mert ez a film tényleg úgy csinál, mintha bőven elég lenne egy értékelhető filmhez az, hogy Sy csibészesen nem foglalkozik semmivel, csak harsány mintás ingben kedélyesen alibizik Miami napfényében, ide dob egy vigyort, oda dob egy vigyort, s alkalomadtán, ha már többre nem futja nekik, Guzmánnal idézget egy-két mondatot, mondjuk, a Halálos fegyverből, meg még jó néhány akcióklasszikusból. Csak hogy tudjuk, mely filmeket néznénk meg szívesebben akár ezredszerre is ennél a förtelmes blődlinél.
És ahogy ilyenkor az lenni szokott, hiába büntet a film egyébként is, Bouchareb nem csak elkezdeni, folytatni, de még befejezni sem tudja. Legalább háromszor van vége – s mindahányszor igen fájdalmasan -, aztán, amikor végre már azt hiszed, hogy veheted a kabátodat, még egyszer rádmosolyog Sy, hogy ne haragudj haver, csak bolondoztunk, de vedd már olyan komolyan az életet... Elvégre, mi remekül éreztük magunkat Miamiban. Reméljük, rád is ragadt belőle valami.
Hát, nem ragadt. Nagyon nem.