Kevesen tudják, de Kínában nem szokás az idős halálos betegeknek megmondani, hogy nincs túl sok nekik hátra. Hadd legyen az utolsó pár hónapjuk inkább szép, ne foglalkozzanak azzal, hogy meghalnak, mert az sokat ronthat az állapotukon, és még annyi idejük sem marad, amennyi elméletileg az orvosok szerint adatott nekik. Valahol érthető, valahol pedig rettenetes szokás ez, Kínában abszolút elfogadott dolog, de egy nyugati ember lehet, hogy kiborul ezen, hiszen korlátozza a haldoklót a szabadságában, lehet, hogy megtenne még pár dolgot az életében, vagy elbúcsúzna, ez pedig elég kényes téma, így könnyen egymásnak ugorhatnak az ezen vitázó emberek.

És akkor nem is beszéltünk arról, hogy mi történik, ha ezek az emberek egy diszfunkcionális család tagjai. A búcsú pont egy ilyen családról szól, és megtörtént eseményeken alapul. A család egy része Amerikában él, Billi (Awkwafina) apjával és anyjával már nagyon régóta áttette a székhelyét New Yorkba, míg a többiek otthon maradtak. Mindegyik családtagnak megvan a saját kis univerzuma, vele együtt pedig természetesen a saját baja is, ez pedig mindig jól jön, ha egy nagy családi eseményen össze kell, hogy bútorozzanak pár napra.

A nagy családi esemény pedig egy kamuesküvő, amit azért rendeznek, hogy még egyszer mindenki együtt legyen a nagymama halála előtt. Nagyinak tüdőrákja van, az orvosok szerint három hónap múlva eltávozik az élők sorából, úgyhogy egy álesküvő tökéletes indok arra, hogy utoljára ünnepeljenek egy nagyot mindannyian, és a nagyi se tudja meg, hogy már nincs sok neki hátra. Elindul tehát a kamuzás, az orvosok is benne vannak a játékban, nagyi pedig annyira életerős és nagydumás, hogy nem is úgy tűnik, mintha bármi gond lenne.

És részben ez is kikészíti a családot. Nem egy látványosan beteg családtagot készülnek elbúcsúztatni, hanem a nagymamát, aki olyan, mint mindig, de mindenki tudja, hogy ez csak a látszat. A másik oldalról pedig maga a látszat az, ami kicsinál mindenkit, hiszen a látszatot fenn kell tartani, akkor is, ha legszívesebben már páran kiszállnának ebből a buliból.

Billi személyében pedig megjelenik a komoly kétely, nem is akarják, hogy jelen legyen ezen az eseményen, pedig pont ő az, akinek változásra van szüksége az életében, mivel New Yorkban alig ér el sikereket, le van égve, semmije és senkije sincs, de egy nagypofájú nagyi még kivakarhatja a kakkanatból.

Awkwafina pedig egyszerűen zseniálisan alakítja a lányt, és igen, akár Oscarra is jelölhették volna ezért a szerepért, de hát nem lehet mindenkit Oscarra jelölni. De az a helyzet, hogy igazából maga a forgatókönyv a film legnagyobb sztárja, ami annyira intelligensen és könnyedén taglal nagyon fontos kérdéseket, amennyire filmek csak alig tudnak.

Az egyik nagy kérdés a személyes szabadságé, hogy van-e értelme tényleg a legdurvább mértékben függetleníteni magunkat, és hagyhatjuk-e, hogy bizonyos kérdésekben a közeli hozzátartozóink döntsenek rólunk. A másik a kelet és nyugat közötti véleménykülönbségek, értékesebb-e az egyik gondolkodásmódja a másiknál, hogy bár bizonyos értelemben valóban mindannyian az amerikai mintát akarjuk követni, van-e olyan vetülete a keleti modellnek, amit érdemes lenne beépíteni az életünkbe.

A harmadik a halálos betegségek kezelésének témája, hogy valóban hatással lehet-e az emberre, ha a legnagyobb bajban csupa pozitív dolog veszi körül, és nem spoilerezem el a film végét, ami egyébként visszacsatol a rendező, Lulu Wang igaz történetére, de az élet elég fura dolgokat képes produkálni. Wang egyébként a saját sztoriját építette bele a filmbe, ő maga Billi, vagy legalábbis róla mintázta a karaktert.

A búcsú egy nagyon könnyed, szomorú, de mégis valahol vidám és felemelő film, amiről nem lehet úgy kijönni, hogy ne érezd magad jobban. Kár, hogy elsikkadt a „nagy filmek” között, pedig ez is egy „nagy film”, csak éppen szereti kicsinek mutatni magát.