A chicagói 7-ek tárgyalása arról a hét férfiról szól, akiket a hetvenes évek elején azért állítottak bíróság elé, mert szervezőként vettek részt egy olyan, a vietnámi háború elleni tüntetésen, ami zavargásban végződött. A perre olyan politikai légkörben került sor, melyben muszáj volt a papírformának érvényesülni. A tüntetés idején hivatalban lévő igazságügyminiszter ugyanis nem vonta felelősségre a megmozdulás szervezőit, az új garnitúra számára azonban elvi kérdés volt, hogy erre sor kerüljön.

Aaron Sorkin zseniális forgatókönyvíró olyan művekkel a háta mögött, mint az Egy becsületbeli ügy, Az elnök emberei, a Social Network - A közösségi háló, a Pénzcsináló és a Steve Jobs. Ebből is látható, hogy nála nincs szükség arra, hogy ötpercenként felrobbanjon valami, ahhoz, hogy a vászonról süssön a feszültség. Sorkin szkriptjeiben a kimondott szó veszélyesebb, mint egy kilőtt golyó, és a suspense is megy neki szekrényben bújkáló szörny nélkül. Emberünknek egy idő után már nem volt elég, hogy papíron működteti a mozijait, és a 2017-es Elit játszmával sikerült bebizonyítania, hogy rendezőként is tudja, mitől döglik a légy.

A chicagói 7-ek tárgyalását szintén írta és rendezte, és ezzel direktorként is bejutott abba az elitklubba, ahol David Fincher tölti a brandyt és Alfonso Cuarón hozza a szivaros dobozt. Manapság nagy szó, ha egy hollywoodi mozit szerzői műként tudunk definiálni, ez a film pedig sok tekintetben kiérdemli a megtisztelő jelzőt.

Persze remek színészek nélkül nem biztos, hogy működne Sorkin mozija csak azért, mert a tárgyalóterem neki hazai pálya és mert kegyetlenül pontos párbeszédeket tud írni. A bírósági drámák esetében muszáj, hogy a három domináns szereplő – a védő, a közvádló vagy a bíró – közül legalább az egyiknek meghatározó jelenléte legyen a vásznon, de itt mindhármójukat sikerült úgy kibontani, és olyan művészeket szerezni a megformálásukra, hogy simán elvinnék a hátukon a filmet.

Különösen Frank Langella remek az elfogultságát leplezni képtelen, nyilvánvalóan inkompetens bíró szerepében, de Mark Rylance is kiválóan hozza a kezdeti sztoikus nyugalmát lassan elveszítő védőügyvédet. Kettejük párharcához Joseph Gordon-Levitt ügyesen asszisztál a becsületes, de határozott politikai utasítások alapján eljáró ügyész szerepében, és itt nem érdemes megállni a dicséretekkel, ebben a filmben ugyanis kivétel nélkül mindenki nagyon jó.

Azért nehéz közéleti kitekintés nélkül írni A chicagói 7-ek tárgyalásáról, mert szűk másfél évtizede a mi fővárosunk is olyan eseményeknek volt szemtanúja, melyek jogi megítélését sikeresen tolta háttérbe a pártpolitika, sőt, tőlünk nem is annyira messze épp egy egész nemzet sorsát határozza meg alapvető emberi jogok – úgymint a szólás- és gyülekezési szabadság – és a regnáló kormány akaratának szembenállása.

A film tehát épp aktuális témát boncolgat, teszi ezt rendkívül izgalmasan, miközben azért a humor sem áll távol tőle. A tárgyalás olykor bohózatba hajló, máskor egészen félelmetes fordulatokat vesz. A visszaemlékezések tökéletes tempóban érkeznek, Sorkin patikamérlegen adagolja az érzelmeket, amivel most is nagyon tud feszültséget építeni. Nála csúcspontot katarzis követ, és muszáj megjegyezni, hogy ezúttal néhol sikerült kicsit teátrálisra vennie a mutatványt, de azért bőven a tolerálható határokon belül navigál.

A chcagói 7-ek tárgyalása szerencsés csillagzat alatt született: egy elévülhetetlen témát dolgoz fel egy zseniális író, tehetséges rendező vezénylése mellett, egy seregnyi kiváló színész segítségével.

Izgalmas látlelet arról, mi történik, amikor az aktuális hatalom a demokrácia díszletei között akar bosszút állni azokon, akik nem a központilag fújt dallamra szedik a lábukat. Esélyes, hogy a díjszezonban bezsebel néhány szobrocskát, de ha mégsem, akkor sem fogjuk kevésbé szeretni.