Annyira sok meztelenségre, hogy az tulajdonképpen egy idő után már meg sem hatja az embert, még akkor sem, ha egyébként gyönyörű testekről kerül le a textil. Húsokká válnak. De pont ez a lényeg. A Loro ugyanis azt mutatja be, hogyan lesz mindenből, ami izgalmas, ami szexi, amire nagyon sokan vágynak tömény unalom és üresség.

A Silvio és a többiek nem csak egy sima Berlusconi-film, nem csak ő van a középpontban, mivel Sorrentino egy egész éra gondolkodását igyekszik megmutatni, melynek középpontjában Silvio és az ő gazdagsága áll. Jó hozzá közel kerülni, mert onnantól minden a tiéd lehet, pénz, nők, hatalom, és bár épp nem ő a miniszterelnök, mindenki tudja, hogy egyszer még eljön az ő ideje. És egyébként is, úgy is elég nagy hatalma van, hogy éppen nincs hatalmon.

Silvio mellett egy feltörekvő srác, Sergio Morra (Riccardo Scarmacio) sztorija is ez, aki bármire hajlandó a hatalomért, és miután egy Berlusconi-tetkós prostival kerül egy napfényes hajókázás során közelebbi kapcsolatba, megvilágosodik, hogy neki bizony a kegyeibe kellene kerülnie, mert az lenne csak a jó világ. Morra ezért mindent megtesz, hogy magára vonja a figyelmet, ha kell, akár villát bérel, és egy rakás nőt hív meg, hogy a közelben éldegélő Berlusconi felfigyeljen rá. Ez meg is történik, de aztán semmi sem úgy alakul, ahogy tervezték.

A Loroban az a nagyszerű, hogy tulajdonképpen nem Berlusconiról szól, hanem egy olyan életmódról, amelyben az ember mindenre képes, mindent megkap, de tulajdonképpen semmije sincs. Lehet, hogy hatalma van, lehet, hogy pénze még több, de mégis egy óriási üresség sikít benne, amit nem lehet fiatal lányokkal és rengeteg pénzzel pótolni.

Persze azért kap az arcába a Berlusconi-vezetés is, de a hangsúly nem ezen van, nem a politizáláson, hanem azon, hogy az ürességnek hogy tud ellenállni az ártatlanság, hogy a Berlusconi-életmód mennyire teszi tönkre az embert, és mennyire nevetségessé tud válni, hogy nagyobb-e a füstje, mint a lángja az ígéreteknek, amelyek olyan emberektől származnak, mint amelyek benépesítik Sorrentino moziját.

A Silvio és a többiek tele van csodás képekkel és bizarr jelenetekkel, a meztelenség pedig egy idő után tényleg totálisan érdektelenné válik, csak sajnos a történet is, ami minimum fél órával tart tovább a kelleténél, bár ha úgy nézzük, ez is csak az üresség kifejezésére szolgál, ami egyre zavaróbb, egyre fájóbb és egyre kevésbé élvezhető a nagyvásznon.

Toni Servillot viszont mindig remek nézni Berlusconiként, aki hol tökéletesen, hol paródiaszerűen alakítja a vezetőt, a férfit, aki nevetséges módon a nők bálványa, pedig érezni lehet rajta a nagypapa-szagot, ahogy azt az egyik lány találóan megjegyzi. Minden rohad, semminek sem lesz jó vége, de a hatalom a bármikor könnyen megszerezhető, olyan, mint valami drog, elfedi a hibákat, eltűnteti az emberből a rossz érzéseket. De hogy ezt hogyan lehet fenntartani, és hogyan lehet megszerezni, az már más kérdés.

A csend mindig legyőzi az embert, képtelenség folyamatos zajjal helyettesíteni, és bármilyen hatalmunk is van, a legnagyobb ellenségünk mi magunk leszünk, ha az életszerűségtől messze álló célokat tűztünk ki magunknak. Sorrentino mozija erről szól. És a csöcsökről. Nem akarunk Berlusconi lenni.