Meghal egy sorozatgyilkos, a lelke egy csecsemőbe száll. A kis ördögfióka nő, növekszik, mi pedig arra gondolunk közben, mennyivel élvezetesebb lenne ez az egész, ha hangalámondással nézhetnénk a moziban. Tényleg, mennyivel? Hát, nem sokkal. Kritika.
Nicholas McCarthy (Az egyezség) filmje nem csak úgy csinál, mintha sosem készültek volna egy Ómen című klasszikushoz folytatások, meg egy remake, meg még ki tudja, micsoda – hanem egyenesen úgy csinál, mintha ő találta volna fel a „démoni akármi által megszállt kiskorú a nagykéssel” alaphelyzetet. Másra nem tudok gondolni, amikor azon tépelődök, hogyan is gondolhatta komolyan ezt a se íze, se bűze horrorfilmet.
Mert itt tényleg semmi sincs, mármint semmi látnivaló. Csak úgy magában a klisé, miszerint egy elmebeteg ragadozót lelőnek a kommandósok, az meg valahogy, valamiért épp ki tudja használni, hogy halálának pillanatában egy fiatal házaspárnak gyermeke születik. Úgyhogy uzsgyi, már költözik is befelé Miles testébe. Aki annyira, de annyira intelligens kölök lesz, hogy még nincs 1 éves, de már azt mondja, „Mama” – s kicsivel később rovarokat öl. Kamaszként meg bárkit, ha épp úgy jönne ki a lépés.
Hát, a lépés az mindig pont úgy jön ki, hogy csak az lepődhet meg a következő jeleneten, aki még soha nem látott egyetlen horrorfilmet sem – de ő is csak akkor, ha épp van kedve meglepődni. Mert egyébként ez a legnehezebb A csodagyerekkel kapcsolatban: megindokolni magunknak a játékidő közben, hogy miért is nézzük. Mert a legnagyobb probléma persze nem a klisékkel van, hanem azzal, hogy McCarthy-nak tán épp kedve sem volt ezekkel a horror-közhelyekkel játszadozni.
Sztárok nincsenek A csodagyerekben (nem, az Orange Is the New Black egyik főszereplője, Taylor Schilling nem számít annak), feszültség sincs igazán, csak egy srác (Jackson Robert Scottot onnan ismerhetjük, hogy ő alakította Georgie-t az AZ óriási sikerű moziadaptációjában), akinek az egyik szeme ilyen színű, a másik meg olyan, s pontosan tudjuk, hogy a benne rejtőző gazember mire fogja őt rákényszeríteni. Mindenre.
Nos, legalább ezzel a mindennel kezdhetett volna valamit a film, ha mást nem, hát hozzátehetett volna a horrorfilmes tanulmányainkból már ismert mindenhez még pár mindent – s akkor legalább a pokol elszabadulhatott volna valamennyire a nagyvásznon. De nem, az csak nem akar elszabadulni, ezért marad nekünk az érzés, hogy igazából 1985-ben ülünk otthon a tévé előtt, nézünk valami frissen kikölcsönzött marhaságot, ami előtt azt látjuk és halljuk, hogy A csodagyerek persze, hogy VICO filmje. És ha legközelebb bent lesz a tékában, lehet, hogy kivesszük – de inkább az a valószínűbb, hogy mégsem.
Egyébként meg az ORION gyártotta A csodagyereket, ami szintén erősiti a retró-érzést. De az élvezeti értéket így sem emeli sehova.