Nem az a baj az új Spider-Man-filmmel, hogy infantilis, hogy összeszedetlen és hogy tele van zsúfolva tinidrámával. Hanem az, hogy túl sokat vállalt.
Jó kérdés, hogy lehet-e egyáltalán mindenkit maximálisan kielégítő Pókember-filmet készíteni. Spidey egyszerre kemény és vicceskedő akcióhős, akit az isten is tinibálványnak teremtett, ennek a faszinak bizony tiniproblémái vannak, és az a helyzet, hogy pont úgy viselkedik, mint egy magabiztos, menő tini, aki megnyerte a lottóötöst, és még a csaja is az Emma Stone. Spider-Man akár lehetne felnőttesebb is, de az már nem ő lenne, vagy legalábbis nem a The Amazing Spider-Man.
Marc Webb 2012-ben mégis elkészítette a közel tökéletes Pókember-filmet, egyszerre adott a felnőttnek és a gyereknek is a mennyei mannából, és bár a mozi rendesen megosztotta a rajongókat (nem csoda, túl korán jött a reboot, Sam Raimi borzasztó Pókember 3-ja 2007-ben került mozikba), azért egy picit megint visszarántott a gyerekkorunkba, amikor még őszintén lehetett rajongani ezért a karakterért. Andrew Garfield remek választásnak bizonyult a szuperhős szerepére, Emma Stone… nos hát ő Emma Stone, az Imax pedig olyan látványt pörgetett előttünk, amit nem volt nehéz imádni.
Aztán most itt ez A csodálatos Pókember 2. Nem annyira rossz, mint a Pókember 3 volt. Igazából nem is rossz egyáltalán. Webb azonban óriási hibát vétett: el akarta készíteni minden idők leggrandiózusabb Spidey-moziját, három főgonosszal (aki igazából csak kettő, Rhino csak érintőlegesen kerül képbe), két és fél órában, de pont ezen bukott el a harmadik Raimi-epizód is. Na meg mondjuk a béna karakterkezelésen, a musicalbetéten, és még sorolhatnánk.
A legfrissebb próbálkozás már az első pillanatokban tisztázza, Pókember nagyon laza és vicces figura lett, beszólogat, poénkodik, ami mondjuk túlságosan nem áll távol az eredeti karaktertől, szóval nem kérhetjük el a panaszkönyvet. Azért sem, hogy a film kb. hatvan százaléka Peter Parker és Gwen Stacy szeret/nem szeret problémáit bontogatja, még csak nem is feltétlenül érdekesen, mert ezek szintén a karakter sajátjai. Talán csak az előfordulásukat lehetett volna minimalizálni, mert akkor is éreztük volna, mennyire fontosak egymásnak, ha mindössze kétszer jelennek meg együtt a vásznon.
A legnagyobb probléma azonban a főellenfelekben keresendő. Főellenfeleket képregényfilmekbe csak úgy érdemes behozni, ha teljesen kibontjuk motivációjukat, átváltozásukat, és úgy küldjük a főhős ellen. Electro karakterét biztos baltával faragták, mert annyit tudunk róla, hogy az Oscorp egyik fura dolgozója volt, aki egy baleset során Electro lett, aztán sutty, nemsokára már utálja Pókembert, és úgy csusszan be a villanyvezetékekbe, mint forró férfi tekintet egy indokolatlanul szabadon hagyott dekoltázsba. Ez azért nagy kár, mert némi plusz idővel, több háttérrel nagyon érdekes ellenfél lehetett volna, de igazából egy nagyjeleneten kívül túl sok értelme nincs a jelenlétének.
Ettől eltérően Dane DeHaan Goblinja egész szépen felvezetett, nagyon jól eljátszott genya, akit így-úgy összekötnek Electróval, bár nem is kellene, de mégis összekapcsolódnak egy ponton, ki tudja, pontosan miért. A film legnagyobb tragédiája, hogy ezt nem egy epizódban kellett volna lerendezni. Mind Electro, mint Zöld Manó megért volna egy saját epizódot, nem kellett volna, hogy ilyen hosszú legyen, de még az sem, hogy kevesebb legyen a fiatalok szenvedéséből.
A csodálatos Pókember 2.-t a megalomániája és fura hangvétele teszi gyengébbé elődjénél. Igazán a fiatalabbak fogják szeretni, vagy az örök gyerek felnőttek, de ők nagyon. Egyáltalán nem élvezhetetlen mozi, nagyon is szórakoztat, remek látvánnyal és pazar akciójelenetekkel dolgozik meg a pénzünkért, de a sok szerelmi dráma, a tinikre pozícionált hangvétel és a vicceskedés elegyítve a kidolgozatlan, sokszor meglepően ésszerűtlen motivációkkal sokak gyomrát meg fogja ülni. Ez a Pókember most nem a felnőtteké. Kár, az előzetesek nagyon mást ígértek.