Amikor Sylvester Stallone kitalálta, hogy folytatást eszkábál két legnagyobb karakterének, Rambo-nak és Rocky-nak, biztosak voltunk benne, hogy az idősödő sztár a férfiklimax éveibe lépett. Legnagyobb meglepetésünkre mindkettő film már-már a klasszikusokkal egy lapon említhető munka lett, így a producerek is előkaparták Sly névjegykártyáját a kukából. Stallone meg is ragadta a lehetőséget, és mivel már régóta sérelmezte, hogy az akciófilmekből mára teljesen kiveszett a tesztoszteron, összerántott egy szép kis brancsot szebb napokat látott, mára „only on DVD” sorba süllyedt izomagyakból, aztán leforgatta a korrekt anyagi sikert elért Feláldozhatók-at. Mivel azonban kimaradt néhány fontos név a stáblistáról, szükség volt egy második részre is.

Jelentsük ki, hogy a Feláldozhatók 2 egyáltalán nem elegáns. A képsorok csak úgy bűzlenek az ólomsűrűségű izomszagtól, a hanghatások pedig szinte kizárólag a dübörgő basszusok, a karcos baritonok, a szigorú gépfegyverek és a fémcsikorgással kísért őrjöngő robbanások spektrumán helyezkednek el. Látszik, hogy Stallone a régimódi akciózás híve. Alig láthatunk számítógéppel alkotott képeket, ha pedig mégis, az szinte kiveri a nézők szemét.

Szerencsére a CGI helyére betolt pirotechnika és kaszkadőrstáb szorgalmasan teszi a dolgát, így a látvány okán legfeljebb csak a megrögzött pacifisták panaszkodnak majd. A sztorit a film többi komponenséhez hasonlóan egy életlen fejszével farigcsálták ki egy göcsörtös fatuskóból. Egy mezei bosszútörténet szolgál hátterül az akcióhősök osztálytalálkozójához, aki pedig ennél többet várt, az magára vessen. A színészeknek álcázott izompacsirták úgy keménykednek ebben a cementtel kiöntött környezetben, mintha mindig erre készültek volna.

Szerencsére az előző rész önironikus hangneme nem múlt el, ám ezúttal nem mindig működik a varázslat, ha viszont mégis, akkor zseniális beszólásoknak lehetünk fültanúi. Chuck Norris belépőjét látva például szem nem marad szárazon, ahogy Schwarzi és Willis egyik rövid társalgása is megér egy misét. A mozi tehát olyan, mint a vasbeton, melyben a vas a nehézsúlyú szereplőgárda, a beton pedig a combos körítés.

A nyolcvanas és kilencvenes évek szupersztárjainak összekürtölésével megalkotott régi vágású akciófricska a rendszerváltás előtti magyar háztartásokban ronggyá másolt videokazettás agymenések előtti tökéletes tiszteletadás. Az élmény már csak akkor lehetne autentikusabb, ha a képsorokat VHS minőségűre effektezték volna, az eredeti angol nyelvet pedig egy brutális péntek esti bereccsenés után macskajajjal küzdő bozontos egyetemista látta volna el alámondással.

Aki tudja, miről beszélünk, arra nagyon kellemes másfél órás kikapcsolódás vár majd a moziban, a többiek viszont már korántsem lehetnek ennyire boldogak. Számukra csupán az fog feltűnni, hogy az akció nélkülöz mindenféle koreográfiát, a jófiúk hatlövetűje legalább harmincat lő sorozatban, a tűzharcok pedig annyiból állnak, hogy felváltva mutatják a hősöket, ahogy lőnek, aztán az ellenfelet, ahogy darabokra szakad. Számukra a mozi folyamatos önreflexiója szimpla majomkodás, a veterán sztárok archaikus pózolása pedig irritáló ripacskodás lesz csupán.

A helyzet az, hogy a rajongóknak és a fanyalgóknak is igazuk van, a mi szánk viszont inkább felfelé, mintsem lefelé görbül. Le kell azonban azt is írnunk, hogy az a kritika, mely szerint a Feláldozhatók második része se nem több, se nem kevesebb, mint az első rész új szereplőkkel színesített koppintása, teljességgel helytálló. Éppen ezért nem veregetjük meg Stallone vállát, csupán szépen megköszönjük neki az élményt, majd halkan a fülébe súgjuk: „Haver, ezt most megettük így, de harmadjára már nem leszünk ennyire éhesek!”

További filmes tartalmakért olvasd a Movie Playert!