A halhatatlan gárda nem tűnt túl jó mókának az előzetesei alapján, erre tessék, olyan dolgokat művel, amiket néha még a Marvel sem tud.
Szuperhősfilmekkel van tele a padlás, úgyhogy különösebben nem dobbant meg erősebben a szívünk, amikor kiderült, hogy film készül a The Old Guard képregényfolyamból Charlize Theronnal, pláne akkor nem, amikor bejelentették, hogy mindez a Netflixen lesz látható. Mert hát milyen az átlagos Netflix-film? Van egy nagyon jó alaptémája, azt elég ügyesen elkezdi kibontani, majd az utolsó harmadára egyszerűen elengedik a gyeplőt, és ordas baromságok kezdenek folyni a szemünk előtt. A halhatatlan gárda viszont abszolút kivétel.
Gyna Prince-Bythewood, a többnyire drámákkal foglalkozó rendezőnő ugyanis összerittyentett egy szuperhősös John Wicket, aminek vannak ugyan hibái, de túlmutat a Netflix-blődliken, sőt, bizonyos tekintetben még a nagyköltségvetésű mozis produkciókon is. Ez pedig javarészt az alapanyagának és az akciójeleneteknek köszönhető.
A sztori egy kis csapatról szól, akik foglalkozásukat és hobbijukat tekintve halhatatlanok. Jó, ez nem teljesen igaz, Andy (Charlize Theron), Booker (Matthias Schoenaerts), Joe (Marwan Kenzari) és Nicky (Luca Marinelli) mindenféle problémákat oldanak meg a világban, kemények, mint a szikla, és mivel nem nagyon lehet kinyírni őket, szó szerint elpusztíthatatlanok. Egy napon összerántja a társaságot egy melóra Copley (Chiwetel Ejiofor, és lassan kezdem azt hinni, hogy ide szinte csak nehezen leírható nevű színészeket szerződtettek), amiről kiderül, hogy nem egészen az, aminek elsőre látszott. Rövid időn belül eggyel nő a tagságuk Nile (KiKi Layne) személyében, aki nem igazán tud még mit kezdeni a halhatatlansággal, de muszáj lesz, mert egy gyógyszeripari cég főnöke elkezd vadászni a bandára.
Ez így önmagában nem hangzik túl izmosan, és igazából nem is az. Ráadásul az sem segít sokat a helyzeten, hogy
a főellenfél olyan súlytalan és idegesítő, hogy olyan szuperhősfilmben ritkán látni, mintha a 10 éves Pistike lenne nagyon durcás és veszélyes, mert kell neki a csoki, amit nehezen lehet megszerezni.
Harry Melling nagyon rossz választás volt a szerepre, bár igazából maga a karakter is annyira érdektelen és sablonos, hogy legszívesebben léptetnél, amikor ő kerül képbe.
Szerencsére Theron baromi jó formában van, egyszerre tökéletes akciósztár és drámai színésznő, ehhez a filmhez pedig mindkét képességére nagy szüksége volt. Az akciójelenetek ugyanis döbbenetesen jók, konkrétan John Wick-minőségű bunyók zajlanak, szerencsére nem remegő kamerák előtt, hála istennek jól megkomponálva, könyörtelenül véresen. Ropognak a csontok, röppennek a fejlövések, Charlize pedig végig a maximumot nyújtja.
De elvileg nem egy bugyuta akciófilm ez, és pont ez a The Old Guard másik előnye az átlag szuperhősfilmekkel szemben, a szereplői ugyanis moralizálnak a halhatatlanságról, egyszerre élik meg nyűgnek és áldásnak, és csak röhögnek az emberi agresszión, hiszen pontosan tudják, hogy minden múlandó, még ők is, hiszen halhatatlanságuk egy nem ismert ponton véget ér.
És A halhatatlan gárda nagy mutatványa igazából pont ez: rámutat, hogy minden relatív, még a múlandóság is, és egy kis nagyvonalúság nem árt a kommunikációban, ha nem akarunk beleőrülni az életünkbe. Joe és Nicky kommunikációja például egyszerűen tökéletes példája annak, hogyan lehet kezelni az emberi agressziót, ők nem hajlandóak átvenni az ellenfeleik stílusát, akkor sem, ha szorul a hurok, mert ez egyszerűen nem megengedhető.
Aki Marvel vagy DC-filmeket eszik reggelire, ebédre és vacsorára is, az lehet, hogy nem tudja majd követni ezt a néhol sokkal lassabb tempót, a nagy beszélgetéseket, melyeket aztán egy jól megkomponált akció-balett követ, viszont aki hiányolja a mélységet a szuperhősfilmekből, az itt kaphat belőle, még ha nem is fog beleszédülni. A színészei nem veszik félvállról a munkát, a karaktereket igyekeztek viszonylag elég érdekessé tenni, és bár a főgonosz teljesen vállalhatatlan, mégis kellemes meglepetés a The Old Guard, ami totálisan más úton indult el, mint az átlagos képregényfilmek, és ez nagyon jól áll neki.
Azt viszont nem értem, miért olyan zenék szólnak alatta, mintha A szürke ötven árnyalata soundtrackjét keverték volna alá véletlenül, és hát valljuk be, azért néhol erősen meglátszik rajta, hogy nem szakadt rá a produkcióra a bank, de amit vállal, azt remekül teljesíti. És igen, bátran jöhet a folytatása is, hiszen a film csak felvezeti a még ennél is nagyobb kalandot, szóval teljesen nyugodtan duzzadhat franchise-zá ez az egész, mert amíg Theron ilyen formában aprít, addig rászánunk két órát egy drámázós szuperhősfilmre.