14 év nagyon hosszú idő. Ennyi idő alatt generációk nőnek fel, ennyi idő alatt bőven el lehet felejteni bármit. A hihetetlen családot is. A Pixar az évek során rengeteg filmjét folytatta, némelyiket kár is volt (Verdák 2., helló), de valami történt, és mostanában nem igazán hibáznak. A hihetetlen család 2. lehetett volna egy elég kellemetlen utánlövés, egy kis ötlettelen nosztalgiatrip, de ehelyett Brad Bird úgy készítette el a szuperhősök kalandjainak folytatását, hogy az egy egészen picit sem poros, és senki sem kérdezi meg, hogy ezt most miért kellett.

Rengeteg potenciál van még a családban, eleve a családi lét kiaknázásában is, és ne felejtsük el, hogy ott van Furi, akinek még azt sem tudjuk, milyen képességei vannak. A sztori pont ott folytatódik, ahol az előző rész abbamaradt: megérkezik Aknakukac a gigantikus fúrójával, a Parr família pedig elindul, hogy legyőzze őt. Az akció azonban nem sül el túl jól, ezért mindannyian fel kell, hogy adják szuperhős énjüket, és be kell olvadniuk a társadalomba, mondjuk ki, a pórnép közé. Ekkor azonban megjelenik egy gazdag vállalattulajdonos, Winston Deavor, aki húgával szeretné rehabilitálni a szuperhősöket. És ezzel minden a feje tetejére áll.

A hihetetlen család 2. azért nagyszerű, mert pont azokat a kérdéseket teszi fel, amelyeket feltennének azok, akik apukák és anyukák lettek az első film óta. Vajon milyen, ha teljesen felborulnak a hagyományos szerepek? Hogyan lehet valaki jó apa, ha áldozatot kell hoznia a megélhetés érdekében? Hogyan lehet egyáltalán jó szülőnek lenni? Mennyire érdemes rátelepednünk a gyerekeink életére?

Igen, az Incredibles 2. pont úgy, ahogy az első rész, nem felejt el kicsit mélyebbé válni, nem egy szimpla szuperhősfilm ez, hanem egy komoly gondolatokkal teli mozi, ami persze szuperlátványos akciójelenetek közé csomagolja be a mondandóját, és hoz sok cuki, gyerekek számára is szerethető pillanatot, de ezt a filmet most nem nekik, hanem a felnőtteknek készítette a Pixar. És ez nem azt jelenti, hogy egy gyerek ne élvezné, amit lát, nagyon is fogja, csak nagyon kevéssé fogja érteni bizonyos pontjain.

Eleve ott van a filmet felvezető kisfilm, a Bao. Nem véletlenül szól az anyai szeretetről, és annak árnyoldalairól, mert ezzel adja meg az alaphangulatot a nagyfilmnek, és ha van pár perc, ami ki tud majd borítani néhány gyereket, hát ez a pár perc biztosan. De legalább a többi nézőt nem borítja majd ki úgy, ahogy szerencsétlen Olaf és barátainak karácsonyi kalandja a Coco előtt, akikre úgy lecsapott a népharag, hogy Elzáékat azóta is pszichiátrián kezelik.

A hihetetlen család 2. nagyon jól néz ki, nagyon jól megírt forgatókönyvből készült, és bár a főgonosz-vonalon lett volna még mit csavarni, azt azért eléri a film, hogy az elejétől a végéig pont úgy érezd magad, ahogy az első rész esetében, és ez nagyon nagy szó. Még mindig működik társadalomkritikaként, családi moziként és szuperhősfilmként is, még akkor is, ha szuperhősfilmekből most már szinte minden hétre jut egy. Nem kérdés, hogy megnéznénk egy harmadik részt, ami állítólag még összejöhet, csak jó lenne, ha nem kellene megint 14 évet várni rá.