Lehet elég lett volna két rész A hobbitból - sokak szerint egy is -, de isteni szerencse, hogy elkészült a harmadik, ami valamelyest megmentette a trilógia és Peter Jackson renoméját. Rég ültem már ilyen feszülten a moziban.
Ha úgy ülsz be megnézni a filmet, hogy az előző részt egy évvel ezelőtt láttad először és utoljára, már az első tíz perc olyan erővel ránt vissza a történetbe, hogy igen erősen rá kell markolni a karfára, és azt is elfelejted, hogy kólát vagy narancsot kértél a popcorn mellé.
A hobbit befejező része pontosan ott kezdődik, ahol az előző véget ért. Smaug épp jól irányzott lángcsóvákkal pusztítja Tóvárost, miközben néhány törp megpróbál menekülni a szorult helyzetből. Eközben az Aragorn karakterére hajazó Bárd különböző méretű és fajtájú íjvesszőkkel próbálja kiontani a tűzokádó életét. Na itt kellett volna befejeződnie a második résznek. Ezen a plusz 15 percen már nem morgott volna senki, hiszen olyan intenzív, hogy az első két részben összesen nem volt ennyi izgalom.
Nagyjából felesleges elmondani, hiszen láttuk az előző két részt, de nem lehet kihagyni: a vizuális megvalósítás nyilván eszméletlen. Ha nagyon belefeledkezel a hihetetlen látványba, a káprázatosan élethű vizuális effektekbe – a Weta Digital csapatának köszönhetően, akik olyan filmek képi világáért felelősek, mint az Avatar, a Bosszúállók vagy a Prometheus – akkor könnyedén le is csúszhatsz róla, hogy az indokolatlanul megérkező Legolas miért is hagyta annyiba például az ork üldözését. De így van ez számos fontosnak tűnő részlettel, szóval jó lesz figyelni a szövegre is.
De ezernyi részletnek lehet egyébként még örülni Az öt sereg csatájában. Piszok régóta szerette volna már együtt látni minden Tolkien-rajongó például Galadrielt, Erondot és Szarumánt munka közben, és végre eljött az idő. Amit a két tünde és a mágus tíz perc alatt bemutat talajon az elképesztő; ennyi mágiahasználat a hat Középföldén játszódó filmben nem volt összesen. Ezért hatalmas piros pont jár Jacksonéknak.
És hát ugyebár ahogy kell, elszabadul a pokol. Nem nagy spoiler, de a törpök, tündék és emberek összefognak, hogy megállítsák a gonoszok áradatát, innentől pedig masszív darálóba húzzák a nézőt a készítők, és a film hátralévő órája olyan gyorsan lepereg, hogy nincs idő befalni a maradék popcornt. Legszívesebben én is kitéptem volna az egyik karfát és őrjöngve rohantam volna az orokok serege ellen.
Jackson nagyon ügyesen ríkat meg, de csak egy kicsit. Leginkább Bilbo párbeszédei szorítanak gombócot az érzékenyebb lelkű néző torkába, és az a néhány andalító zene/lassított felvétel kombóra lemészárolt karakter, akik biztos vagyok benne, hogy egyesek kedvenc szereplői voltak a filmben. Bár nem fog nagy meglepetést okozni haláluk, ha olvastad a könyvet, de jó hollywoodi produkcióhoz hűen, az utolsó pillanatig szurkolni fogsz, hogy maradjanak életben.
Érzésre olyasmi ez, mint a Hitler elleni merényletet megfilmesítő Valkűr, amiben végig azért drukkolsz, hogy a bomba végezzen a német vezetővel, holott tudod, hogy erre nincs esély… maximum, ha úgy hívják a rendezőt, hogy Quentin Tarantino.
Összességében mit várhat az ember egy olyan filmtől, aminek a címe Az öt sereg csatája? Grandiózus jeleneteket, lenyűgöző látványt, vérben fürdő fegyvereket és kegyetlen háborút. A hobbit befejező része pedig pontosan ezt nyújtja, sem többet, sem kevesebbet, és ezúttal még a végét sem húzták el, szépen körbefut a történet. Köszönünk mindent, Peter Jackson!