Így karácsony előtt az átlag moziba járónál már dolgozik a pavlovi reflex; irány a mozi, hiszen le kell pakolni egy jegy árát az aktuális Gyűrűk ura-filmre. De vajon megéri?

Mostanra már konkrétan fárasztó azon keseregni, hogy Hollywood a pénzünket akarja. Ott is emberek dolgoznak, akiknek gyerekeik, meg idősödő szüleik vannak, akiknek enni kell adni, meg tankolni kell valamiből a Ford Mustangot is. Ha A gyűrűk ura-trilógia milliárdokat termelt a stúdiónak, mi lenne logikusabb lépés annál, mint hogy fogják a nagyszabású könyv előzményéül szolgáló A hobbit című művet, aztán azt a lehető legtöbbször eladják a nagyközönségnek? A tank tele, a nagyi és a gyerekek jóllaktak, mindenki boldog. De vajon a nézővel mi a helyzet?

A helyzet az, hogy ha a minőség tekintetében nem kell súlyos kompromisszumokkal megküzdenie az emésztőrendszerünknek, akkor hajlandóak vagyunk csendre inteni a profitmaximalizálás miatt fel-felhorkanó, folyton zsörtölődő énünket. A Smaug pusztasága ott folytatja, ahol a három részre szakított sztorit az első etap végén lógva hagyták. A 160 percnyi filmidő papíron igencsak súlyos, de a sorozat életében ez már szinte elvárás, főleg akkor, ha a stúdió ukáza nyomán az alkotóknak a könyv minden egyes betűjét másodpercre kellett váltaniuk, sőt, még új karakterekkel is sikerült megtoldani a népes kompániát. Az a fránya kapitalizmus, ugye?

Mielőtt felveszed a forradalmi kisgatyát, gyorsan szólunk, hogy a Tolkien világával már jó ideje együtt lélegző stáb biztos kézzel fogja össze a projectet. Az időhúzás szándéka legfeljebb az utolsó negyedben lesz kicsit zavaró. Ennek az lehet az oka, hogy a tűzokádó, beszélő sárkány alakját nem sikerült százszázalékosan lefordítani a film nyelvére. Az áldozatával ravasz párbeszédbe elegyedő démonikus szörnyeteg a film kontextusában már túl népmeseinek hat, de persze annyira azért nem, hogy elkezdjük keresni a csillagszemű juhászt a háttérben, és a nézőteret sem fogja elhagyni emiatt senki.

Az idei Gyűrűk Ura-dózisba sikerült mindent belesűríteni, amiért ez a mondakör a filmvilágban robbantani tudott. A gigantikus, aprólékosan kidolgozott díszletek, a szemkápráztató tájak, a zseniális maszkok és jelmezek, a látványos CGI és a jellegzetes hangulat már annyira magától értetődően a franchise sajátja, hogy a legtöbben csak akkor vennék észre valamelyik alkotóelemet, ha az történetesen hiányozna. Nos, az a helyzet, hogy a Smaug pusztasága az összes komponens tekintetében példásan teljesít. A tündék megjelenésével ráadásul olyan akcióbalett veszi kezdetét, ami helyenként már-már dzsekicsenes megoldásokkal operál. Szerencse, hogy a zsonglőrködés egy percre sem válik műfajidegenné. Néhol talán kicsit infantilis, de mivel nem lehet egyszerre tátott szájjal bámulni és kuncogni, ezért még ezt is hajlandóak vagyunk elnézni Peter Jacksonéknak.

A felvezetés és a végkifejlet közötti második rész becsülettel teljesíti a feladatát. A dicséret már csak azért is jár az alkotóknak, mert a regényben nem szereplő elemeket is sikerült úgy integrálniuk a legendáriumba, hogy legfeljebb csak azoknak szorul majd ökölbe a kezük, akik esténként Tolkienhez imádkozva, Aragorn-babával a fejük mellett szenderülnek álomba. A káprázatos külsőségeket kitöltő tartalom tekintetében sem lehet okunk panaszra. Mintha a gazdagon illusztrált meséskönyvet idén apu olvasta volna fel, aki nem csak szépen hangsúlyoz, de még a hangokat is utánozza. Ez az esti mese minden tekintetben jobb lett a tavalyinál.

8/10

És ezt olvastad már?
Megérkezett a női Hulkról szóló sorozat első kedvcsinálója