Edgar Allan Poe az amerikai romantikus irodalom egyik legjelentősebb költő-írója, emellett fontos zsurnalisztikai tevékenységet folytatott, továbbá sötét, véres, gótikus bűnügyi történetei jelentős hatással voltak a horror zsánerre, így közvetve vagy konkrétan a filmművészetre is. A V mint vérbosszúval debütáló, majd karrierjét a Nindzsagyilkossal folytató James McTeigue harmadik mozijában őt választotta főszereplőül, az alapötletet pedig valós események szolgáltatták, mivel tényleg nem tudni, mi történt utolsó napjaiban az életében jócskán alábecsült, alkoholista Poe-val, akit egy padon találtak meg félholtan, miközben félrebeszélt, többször is a Reynolds nevet mondogatta és más valaki ruhája volt rajta.

Ha nincsenek tények, jöhet a fikció, gondolták az alkotók és gyorsan rá is húztak egy modern sorozatgyilkosos sztorit az alapötletre, melyben egy beteges gyilkos a Poe novellákból elcsent módszerekkel teszi el láb alól a versenyzőket, majd a John Cusack által alakított irodalmár szemrevaló szerelmét, Emily-t (Alice Eve) is elrabolja, hogy a lehető legerősebben motiválja hősünket.

Bár az író életrajzából több mozzanatot is megtartottak (például valóban fiatalon halt meg első felesége, igaz a filmben arról nem esik szó, hogy a hölgy valójában egy 13 éves kislány volt, ráadásul Edgar unokatestvére), itt természetesen a valós tények köpönyegébe bújtatott fikcióról van szó, de ezért talán maga az író sem panaszkodna, aki maga is valós hírek köré szőtte kitalált történeteit.

Aki esetleg nem forgatott eddigi élete során Poe köteteket a kezében, annak jó hír, hogy nem kell ismerni a zseni munkáit ahhoz, hogy élvezni tudja a filmet. A rossz hír, hogy a film nem jó. Az igazsághoz tartozik, hogy pörgős a sztori, minden egyes gyilkosság előreviszi a történetet, csak hogy a narratíva tele van logikai bakikkal és olyan mozzanatokkal, melyek láttán nem egészen tudjuk összerakni a puzzle-t, márpedig egy krimiben ennél nagyobb hibát nem igazán lehet elkövetni. És akkor olyan nehezen értelmezhető jelenetekről ne is beszéljünk, mint a Kill Bill-re hajazó menekülés, amiről többet nem árulhatunk el, de tutira kikerekednek a szemek láttán. Értjük mi, hogy afféle 1800-as évek közepén játszódó Hetediket akartak összerakni, megspékelve egy kis A pokolbóllal (sőt, A csontember is hasonló alapötletre épül, csak kortárs közegben), de a film minden próbálkozása ellenére elbaltázott replika marad és legalább azt jó lenne elmondani róla, hogy Poe-i hangulat lengi körül, de ez sem igaz.

A vágás és az utómunka is hagy némi kívánnivalót maga után, ahogy a forgatókönyvet is egyértelműen meg kellett volna vizsgálni egy tapasztalt script doctornak, vagy bárkinek, aki azt mondja: „gyerekek, ennek a jelenetnek itt az égadta világon semmi funkciója nincs”. Hogy jót is mondjunk, a jelmezek rendben vannak, Cusacknek mindig is jól állt a múltja által üldözött figura, még ha most nem is sziporkázik annyira, a csinos Alice Eve viszont eléggé elüt a díszlettől vakítóan fehér fogaival. Végül a gyilkos leleplezése is csak annyira lep meg minket, mint hogy Fásy Zsülike után Bunyós Pityu lép fel az ismert szórakoztató műsorban.

Bár örülünk annak, hogy több magyar dolgozhatott profi körülmények között egy ilyen nagyszabású produkción, de a végeredmény sajnos harmatgyenge lett, szóval ez a holló szép csendben tűnt el a ködben.

Több filmkritikát is elolvasnál? Akkor nézd meg a Movie Player sorozatunkat!