Tulajdonképpen egyetlen olyan Pirates-film létezik, ami mindenkinek sokat jelentett. Az első. A második és a harmadik, ami ugyebár egy film, csak kettévágták, valahogy már nem volt az igazi, a negyediket pedig teljes érdektelenség követte. Folytatni kellett, mert A Karib-tenger kalózai rengeteg pénzt hoz a Disney-nek, és amíg Johnny Deppnek is van kedve felölteni a kalózjelmezt, úgyis tódul a nép a moziba.

A készítők ezúttal az első részt lőtték be maguknak a szemeik előtt lebegő célként, olyan filmet akartak létrehozni, mint amilyen az volt, és sikerrel is jártak. Megint kapunk egy egymást mardosó, „egyszer majd úgyis összejönnek” párost, akik közül ráadásul a srác (Brenton Thwaites) maga Will Turner időközben felcseperedett fia, Henry, a lány pedig mindenki által boszorkánynak titulált tudós, bizonyos Carina (Kaya Scodelario). Jack Sparrow ezúttal egykori ellensége, az átokkal sújtott Salazar bosszúját (milyen találó a cím) igyekszik elkerülni, aki Sparrow-nak köszönheti a szellemlétet, ezért őt is igyekszik átpakolni a szellemvilágba, de hát az alkohol konzervál, és sok-sok hihetetlen dologtól megvéd. Legalábbis ezt tanultuk az eddigi részekben. Henry apja átkát igyekszik megtörni, Carina pedig kapóra jön neki ebben, mivel a lány Poszeidón szigonyát keresi, ami a legenda szerint minden átkot megtör. Elindulnak hát, és az történik, amire számítasz.

Az ötödik Karib-tenger moziban egyetlen, de egyetlen másodpercnyi meglepetés nincs. Akkora biztonsági játék, hogy jó, hogy nem adtak bukósisakot is a szereplők fejére. Ez viszont nem azt jelenti, hogy ne lenne szerethető. Bár a forgatókönyvben böhömnyi lyukak tátonganak, néhány történés csak úgy megesik mindenféle magyarázat nélkül, de mindaz, amit látsz, eléggé élvezhető. Egyszer. Nem többször.

Johnny Deppet érezhetően visszafogták, abszolút mellékszereplő ebben az epizódban, és ez nem feltétlenül tett rosszat a Salazar bosszújának. A történetet a két új játékos, Henry és Carina viszik előre, és bár nem mindig működik köztük a kémia, azért nem kéred ki miattuk a panaszkönyvet. A látvány első osztályú, a tengeri akciók pörögnek, a mesefaktor képes magával ragadni, még akkor is, ha úgy érzed majd, hogy minden egyes pillanatát láttad már ennek a filmnek.

De térjünk rá arra, aki képes elvinni a hátán ezt az egészet. Ő Javier Bardem. Annyira fantasztikus a csávó, hogy külön filmet is megszavaznánk neki, de hát ez lehetetlen, tudjuk, csak hát kifejezetten erős és kegyetlen főgonosz ő, akitől tényleg lehet félni, és nem azért, mert mindig úgy lobog a haja, mint valami első helyezettnek a területi Lukács Laci hasonmásversenyen. Bardem apait-anyait belead, és néha majd azon kapod magad, hogy neki szurkolsz, hogy azt sem bánnád, ha eltakarítaná az útból Johnny Deppet, aki szokás szerint azt teszi, amit mindig, és aki szürkébb Jack Sparrow szerepében, mint valaha.

Szóval biztonsági játék ez, mindenféle meglepetések nélkül, de aki rajongott az eddigi részekért, az úgyis mennybe megy majd Salazar bosszújától. Aki nem volt rajongó, annak csak egy lesz a sok közül, egy látványos, kétórás vágta, amit pár hét múlva el lehet felejteni. A Disney pedig majd degeszre keresi magát miatta, és Johnny Deppnek sem kell túl messzire tennie a Jack Sparrow-jelmezt. Lesz következő. Ezer százalék.