Nem érdemes minden pillanatát készpénznek venni, Ferenc és Benedek pápák ugyanis közel sem voltak ekkora barátok, de a filmnek nem is a történelmi hűség a célja, hanem az, hogy megmutassa, hogyan lehet egy fontos világintézmény két feje teljesen különböző, mégis valahol egyforma. Nincs ugyanis különbözőbb ember a német Joseph Ratzingernél és az argentin Jorge Bergogliónál, mégis ugyanaz köti össze őket, de ettől persze még nehezen találják a közös hangot.

Annyira, hogy Ratzinger mindent megtett azért, hogy Bergoglio ne lehessen pápa, az ő haladó szellemű gondolatai ugyanis sokak szemében ellenségesek voltak, mert hát a római katolikus vallás ne legyen már annyira haladó, jó minden úgy, ahogy van, még a gyerekmolesztálásokkal is együtt lehet élni, gondolta legalábbis a német pápa, aztán (többek között) ebbe rendesen bele is bukott. Ő maga mondott le, és jött utána argentin kollégája, de ez a váltás nagyon nem ment könnyen.

A film azon a ponton kapcsolódik be a sztoriba, amikor II. János Pál meghal, Ratzingert pedig új pápának választják. Ugrunk egyet az időben, Bergoglio visszavonulni készül, de a pápa nem hajlandó válaszolni a leveleire, ezért ő maga viszi el a „felmondólevelét” neki, majd hosszú, több napon át tartó beszélgetésbe kezdenek, amibe aztán belefér minden: nagy vallomások, egymás finom szívatása, összeveszés, kibékülés, visszavonulás, múltidézés és felemelkedés.

Nincs benne semmi olyan, amire ne számítanál, de úgy vezetik elő a sztorit, hogy nem tudod nem megszeretni ezt a két öreget. Anthony Hopkins és Jonathan Pryce egyszerűen elképesztőek, képesek még egy sima beszélgetést is úgy elővezetni, hogy az ember ne tudjon máshová figyelni, Hopkins mondjuk szerencsésebb, mert egy rosszabb filmben is tud nagyon jó lenni, de Pryce nem ennyire szerencsés, viszont ez a film bőven elég volt ahhoz, hogy mostantól nagyjából mindenben őt akarjuk látni.

A Netflix filmje igazából sokat vállal, mert csak néha-néha szakítja meg a csendes beszélgetéseket egy-egy mozgalmasabb résszel, főleg visszatekintésekkel, de ezek remekül feldobják a tempót, ráadásul izgalmassá is teszik a két pápa csörtéjét, aminek úgyis tudod, hogy mi a vége, de amikor odaérsz, akkor váratlanul felemelkedsz az új pápával együtt, aztán ott is hagy a film, ott a tömeg felett a Szent Péter téren, boldogan, felszabadulva, reményekkel telve, majd egy teljesen kamu, de nagyon vicces jelenettel bezárja a bazárt, pedig igazából még simán néznéd tovább, ahogy Anthony Hopkins és Jonathan Pryce csendben beszélgetnek.

Ez a film egyértelműen az ő diadaluk, megdolgoznak benne az üdvösségért rendesen, mennybe is mennek, meg az év végi legjobb film listákra. Hála istennek, hogy még ilyen filmek is készülnek, és mivel Netflixen vannak, nagyjából bárki megnézheti őket.