H.G. Wells regényét már millióan feldolgozták, és fel is fogják még, hiszen nincs is ijesztőbb, mint egy ellenség, akit nem látsz, de úgy a falhoz ken, mintha csak labdázna veled. Erre persze már ezernyi kísértetházas horror is képes volt, viszont mégis van valami nagyon félelmetes abban, ha egy olyan ember teszi ezt a főszereplőkkel, aki nagyon is él, igazából nincsenek természetfeletti képességei, csak éppen láthatatlan.

Leigh Whannell, az Upgrade és az Insidious 3 rendezője nagyon okosan érezte, hogy itt az ideje, hogy megint visszahozza ezt a mókás csávót, aki pokollá teszi pár ember életét, közben pedig még csak ott sem kell lennie, elég, ha a kamera egy üres sarkot mutat, és máris telerottyantod a gatyádat, mert nem tudhatod, hogy áll-e ott valaki. Hát mi ez, ha nem költséghatékonyság?

A láthatatlan ember viszont nem horrorfilm, inkább egy pszichothriller, ami túllép az „ijesztget valami, ami elől nem tudok elrohanni” formulán, annyira, hogy tulajdonképpen rettentően aktuális és komoly témákat boncolgat, mégpedig azt, hogy hogyan lehet kilépni egy elnyomó kapcsolatból, ha a világ egyáltalán nem akar hinni nekünk, sőt, tulajdonképpen mindenki azt hiszi, hogy elgurult a gyógyszerünk.

A párkapcsolati erőszak iszonyúan kényes téma, és hála istennek az író-rendező sem akarja elbagatellizálni némi arcbaugrós horrorral, helyette tényleg arra épít, hogy mennyire félünk attól, amit nem látunk, ami mozdulatlanul figyel minket, és bármire képes lehet. A főhősnő, Cecilia (Elisabeth Moss) nem csak attól fél, amit nem lát, félne ő akkor is, ha látná, a volt pasija, Adrian ugyanis gyakorlatilag rabszolgává degradálta, bántotta, tönkretette, és ez egy olyan horror, ami sajnos bárkivel megtörténhet a valódi életben is.

Cecilia egy szép napon elmenekül barátja luxusvillájából, testvére és gyerekkori barátja veszik a szárnyaik alá, de Cecilia egyszerűen képtelen még az utcára is kilépni, annyira retteg, hogy eljön érte Adrian, és visszatuszkolja az életébe. Egy nap azonban kiderül, hogy Adrian halott, úgyhogy pukkanhatna a pezsgő, csakhogy a házban a nő fura dolgokra lesz figyelmes: mintha valaki járkálna odabent, ő viszont nem lát senkit járkálni.

Aztán egyre megmagyarázhatatlanabb dolgok történnek, Cecilia pedig egyre jobban merül bele az őrületbe, és a film itt kezd igazán rémisztővé válni. És nem azért, mert jön a láthatatlan ember, és elsózza a levest, hanem azért, mert a nőnek nem hisz senki. Mégpedig azért nem hisz neki senki, mert a kapcsolata olyan mértékben megtörte, hogy mindenki őrültnek hiszi, mintha minden bajt a világon csakis Adrian tudna okozni.

Mi lehet azokkal a nőkkel, akik ezt a horrort élik meg a mindennapjaikban? Hogyan tudnak együtt élni a kilátástalansággal, azzal, hogy teljesen reménytelenül várnak a segítségre? Hogyan tudják összeszedni magukat egyedül, a világgal szembenézve annyira, hogy mégis ki tudjanak lépni ebből a rettenetes elnyomásból?

Sajnos A láthatatlan ember mielőtt válaszolhatna ezekre a kérdésekre, sima egymás után rohangálós horrorba vált át, az utolsó jelenettel pedig semmiféle fogódzót nem ad a reális megoldásra. A film befejezése ráadásul kicsit olyan, mintha nem is illeszkedne mindahhoz, amit ezek a jóemberek összeszenvedtek az azt megelőző jó 100 percben, de el kellett varrni a szálakat, ezért elvarrták egy lassú végjátékkal, amivel egyébként logikailag is meglehetősen sok a gond.

Mivel a film össz-vissz 7 millió dollárból, azaz nagyjából a büfében a producerek mellényzsebéből kiesett pénzkötegből készült, lehetne azt hinni, hogy bénán is néz ki, de szerencsére minden a helyén van, viszont ha nem lenne, azt is kárpótolná Elisabeth Moss remek játéka, aki már az első képkockáktól olyan meggyőzően retteg, hogy azt tanítani lehetne kezdő rettegőknek.

A láthatatlan ember új verziója tehát nagyon is szerethető darab, finoman, néhol kissé jobban fosatós pszichothriller, aminek még mondanivalója is van, de pár ponton annyira logikátlan, mintha a láthatatlan ember titokban beleírt volna a forgatókönyvbe, közben nagyjából mindent kihúzott volna a főgonosz előtörténetéről, hogy megviccelje Whannell-t, aztán már úgy maradt. Mindegy, így is az év egyik kellemes meglepetése.