Phil Lord és Chris Miller most „csak” a forgatókönyvért felelt, de a két dinka a folytatásban is azon a szupi-szupervicces hipersztrádán tolta előre a LEGO-franchise (űr)szekerét, ahol bárhova nézünk, garantáltan jól tudjuk érezni magunkat. Kritika.
Emmették kalandjai pont ott folytatódtak, ahol 2014-ben – a borítékolhatóan szellemes kvázi cliffhangernek köszönhetően – abbamaradtak. Amikor már éppen azt hitték, hogy minden jó lesz velük (igen, szupi-szuper), megjelentek a kislányhangú DUPLO-izék, s alaposan felforgattak mindent. Nos, ezzel a felforgatással megyünk tovább, egészen a Tesho-rendszerig, ami, aha, pont az, aminek tűnik. Olyan világ, ahol a szívecskék-csillagocskák életveszélyesek, s Batmanből például fehérpáncélos vőlegény lesz. Ha tetszik neki, ha nem. Először nem tetszik neki, aztán már igen.
Így alakulunk át Mad Max-es apokaliptikus akciófilmből szivárványszínes musical-sci-fi-vé, s ahogy haladunk előre, úgy próbál meg a nem túl kemény Emmett egyre férfiasabb lenni – amiben egy új karakter, Rex Dangervest igyekszik neki segíteni. Akinek nem csak raptorai, de titkai is vannak.
A LEGO kaland 2. abból a szempontból tipikus folytatás, hogy TÉNYLEG minden több, gyorsabb és persze nagyobb benne, de szerencsére nem esik bele a második részek azon csapdájába, miszerint a nagy pörgés közben elfelejt valamiről szólni is. Nem felejt, hanem ugyanazt a gondolatot bővíti tovább, amit öt éve elkezdett – csak most az apa-fiú kapcsolat helyett a testvérek közti fantáziaháború befolyásolja a LEGO-narratíva alakulását.
Most ugyan nem kapunk a Szupi-szuperhez fogható szuperslágert, de utalásokat, vicces vicceket igen, valamint olyan időutazós poénfergeteget is a végére, amely után a zsáner kedvelői (mármint, az időutazós zsáner kedvelői) nem csak elégedetten dőlnek majd hátra a moziszékben, hanem szuperboldogan szürcsölik tovább a kólájukat, s boldogan nyugtázzák ismét, hogy a LEGO-franchise alkotói nem csak paródiában erősek, de bizony azt is tudják, mire jó egy poén, ha nem csak nevettetni akarnak vele.
Mert A LEGO kaland még mindig tényleg elsősorban arról szól, hogy legózni jó, legózni a legjobb, s ha azt akarjuk, hogy egyre jobb legyen, akkor ne féljünk attól, hogy valaki elveszi a szabadságunkat csupán azzal, hogy ő másként legózik. Végig nyilvánvaló, hogy a készítők ezzel, pontosabban erre játszanak, s a film feléig kicsit erőltetettnek is tűnik az irány, de aztán a fináléra bőven indokolttá, s igen, kicsit meghatóvá is válik a dolog, nagyjából úgy és annyira, mint ahogy az az első rész esetében történt. Csak most már nem ér minket meglepetésként az, hogy hova és hogyan érkezünk.
Apró, pici gondolat ez, de a folytatást még simán elbírta. És van egy olyan érzésem, hogy egy harmadik részt is lehetne még erre építeni.
Csak legyen benne Batman.