A kivételt erősítő szabály. Nem hogy jobb a folytatás, mint az első rész, de még képes maradandó élményt is nyújtani. Modernkori eposz a legjobbak közül.
Ott hagytuk abba az előző részben, hogy Caesar némileg öntudatra ébredve egész csinosnak mondható kis hadsereget állít maga mellé. Az új epizódban már elpusztult a világ legnagyobb része a majominfluenzának köszönhetően, csak egy maroknyi túlélő próbál magának némi áramot szerezni egy erőműnek köszönhetően, ami hogy-hogy nem, éppen ott van, ahol a szuperintelligens majmok tanyáznak. Nem kell sok, hogy a bizalmatlan állatok és az emberek viszálya elmélyüljön, hogy aztán a végére egy királydráma erejével csapjon le ránk a mozi.
A Dawn of the Planet of the Apes-t már nem az első részt jegyző Rupert Wyatt, hanem az a Matt Reeves rendezte, aki korábban a Cloverfield-del boldogította a szívünket. Bár Wyatt szerette volna rendezni a folytatást is, kicsit szorosnak tartotta a 2014 májusára kitűzött határidőt, így lelépett, majd bejött a képbe Reeves, aki éppen egy Twilight Zone-filmet készítgetett elő. Gyorsan meggondolta magát. És ez nekünk jó.
Reeves ugyanis egy csaknem tökéletes folytatást tett le az asztalra. Azért csaknem, mert a mozi első fele már-már fájóan lassan csordogál, és most nem arról van szó, hogy veszett akcióorgiára vártunk a Forradalom-tól. Nagyjából azt reméltük, ami lett is belőle. Vagy ha lehet, még több is. Az a helyzet, hogy a Dawn… nagyon tudja, mit akar, és nem fél megvalósítani azt.
Van egy fantasztikus sztorija, ami úgy halad A-ból B-be, hogy egy pillanatig sem siet sehová, de ez csak egy darabig lesz zavaró. Ha tudod, hogy nagyon is magabiztos a vállalkozás, hogy egy perce sem történik véletlenül, akkor már más a helyzet, és bár sokszor egy kissé bárgyúnak is tűnik a történések halmaza, idővel minden a helyére kerül majd. Minden egyes történésnek funkciója van.
Sajnos néhol azonban beköszön egy-két klisés megoldás. Szinte tudod, milyen mondatok fognak elhangozni, és igen, el is fognak előbb-utóbb, valamint erős a gyanú, hogy a forgatókönyvírók előszeretettel lapozgatták Orwell Állatfarm-ját némi ihletért. De baj ez? Ó, dehogy! Már csak azért sem, mert így történhetett meg az, hogy újból egy nagyon fontos kérdéseket boncolgató mozi kerüljön ki, ami mindig is aktuális lesz.
Mert hát nem az ember a legnagyobb állat a Földön? Egyáltalán mit jelent embernek lenni? Mit jelent a faji hovatartozás? Mit határoz meg az, ahogy kinézünk? És ez a film bizony kimondja azt, hogy hiába a vallási, politikai nézet, nem az határoz meg minket, hogy milyen párthoz vagy miféle istenhez húz a szívünk. Hanem hogy mennyire vagyunk emberek. Mindig ez az első és legfontosabb szempont. Minden más csak utána jön a rangsorban. Csak akkor érsz valamit, ha ember tudsz maradni. Nem hívő. Nem pártszimpatizáns. Ember. Olyan, aki nem zárja mindenféle ketrecekbe magát. Mindenféle felesleges sallangok nélkül.
A majmok bolygója: Forradalom talán az egyik legfontosabb film, ami az utóbbi időkben készült ebben a témában, gyönyörű, keretes szerkezettel megálmodott, epikus magasságokba lépő, eszelősen kinéző blockbuster, aminek mélyebb rétegei is akadnak. Ha nem lenne itt-ott kiszámítható, gondolkodás nélkül hibátlannak titulálnánk. Így is az év egyik legjobb filmje lesz, ez már biztosra vehető.