Százezer olyan sztorit láttunk már a vásznon, amelyben valamilyen oknál fogva egy eleinte jól induló házasság hirtelen megromlik, de amikor ebben a házasságban a férfit Stephen Hawkingnak hívják, akkor az ember csak-csak felkapja a fejét. Mert fogalmunk sincs azokról az évekről, amikor Hawking még nem volt feltétlenül székhez kötve, mint ahogy házasságáról sem tudunk sokat, jó kérdés viszont, hogy akarunk-e tudni bármit is róla. A mindenség elmélete nagyon is azt szeretné, ha belelátnánk a fiatal Stephen Hawking szerelmi életének alakulásába és betegségének súlyosbodásába, csak az nem világos elsőre, mit fogunk kapni a mozijegy áráért, ha befizetünk erre a filmre.

Aki azt hiszi, hogy egy zseniális, de súlyos betegségre ítéltetett tudós elméjének csillogását, az már most forduljon vissza a mozi bejáratából, mert akkor ezt a filmet bizony nem neki készítették. Olyan, mintha kínosan ügyeltek volna arra, hogy a film maximum csak egy-két pillanatra foglalkozzon Hawking szakterületével és az átlagnál száz fokkal erősebben izzó elméjével, ezek csak érdekes adalékok egy romantikus drámához, amelyben egy nagy hévvel köttetett, de nagy felelősséggel járó házasság alakulását lehet végignézni két órában. Egy olyan házasságnak, amelynek felei bárkik lehetnének, de pont attól lesz érdekes, hogy a házas felek férfitagját nagyon is ismerjük, és nem tudjuk elképzelni, milyen lehetett fiatalon, szerelmesen.

A Hawkingot alakító Eddie Redmayne megdolgozik a pénzéért rendesen, teljesen jogos az Oscar-jelölés, Felicity Jones is remek az őrlődő, energiáit teljesen felélő feleség szerepében, csak mintha a rendező nem tudná mindig, mit szeretne kihozni az egészből. James Marsh, aki korábban a 2008-as Ember a magasban című dokumentumfilmmel hívta fel magára igazán a figyelmet, sokszor tévéfilmes eszközökkel él, és bár néhány mozzanatot egyáltalán nem bont ki, mégis olyan érzése van az embernek, hogy a szájába rágták a mondanivalót. Ha itt valaki szomorú, akkor annyira szomorú, hogy még az egyébként konstans módon jelen lévő vonósok is veszettül szomorúan húzzák, pedig értenénk a helyzetet kevésbé ráutaló magatartással is, de aki esetleg nem lenne biztos benne, hogy Felicity Jones miért bámul olyan teátrálisan szomorúan a távolba, annak adunk még egy kis segítséget.

A mindenség elmélete azért lehet majd sokak számára csalódás, mert elbírt volna sokkal több tudományos vonatkozást is, hiszen a kozmológia legnagyobb emberéről van itt szó, akinek házasságát egy kevésbé színes-szagos-hatásvadász filmmel is be lehetett volna mutatni, de esszük, nem esszük, nem kapunk mást, csak a romantikát. Ettől függetlenül mégis jó film a The Theory of Everything, mert minden szájbarágóssága ellenére fantasztikus színészi játékokat mutat, és sikerül neki, amit vállal, tényleg érdekelni fog két órán keresztül, hogyan lesz az életvidám Stephen Hawkingból a saját testének csapdájába zárt briliáns elme. És felteszed magadnak a kérdést: te hogyan döntenél, ha a saját házasságod így alakulna? A mindenség elmélete jó történetet mesél el, csak éppen az elmeséléshez használt eszközök nem feltétlenül illenek hozzá. Finchernek kellett volna rendeznie. De így sem vagyunk szomorúak.