A könyvklasszikusból még sosem készítettek igazán jó filmet. Igazán jót most sem, de A nagy Gatsby új filmváltozata még így is szerethető mozi.
Ha azt mondom, Baz Luhrmann, mindenkinek egy végtelenített videoklip jut eszébe, amelyben valamilyen tetszőleges régi korban tetszőleges emberek tetszőleges jelenkori slágerekre járnak tetszőleges táncokat. Luhrmann borzasztóan ért a konfettidobáláshoz, de mivel a Moulin Rouge után egyáltalán nem jött be a számítása az Ausztrália című, két filmnek is beillő egy filmnek látszó tárggyal, megtalálta magának azt az alapanyagot, amelyből ha csak részben is, de megrendezheti megint a Moulin Rouge-t. És majdnem tökéletesen bejött a számítása.
Csak majdnem, mert a már-már szokásosnak tekinthető nagy váltás után ezúttal eltűnik a varázslat. A csillogás mellé menetrendszerűen jön a dráma, egy totálisan más, búskomor hangulat, és innentől, ahogyan az a mester többi filmjéből már ismerős, erősen lutriszerű, hogy működik-e majd az új irány avagy sem. Ezúttal felemás a helyzet: A nagy Gatsby olyan parádésan indul, amennyire parádésan csak lehet, hatalmas, fényűző partik, gyönyörű házak, gyönyörű autók, modern zenék, szép emberek, hacacáré, majd jön a dráma, és vele egy olyan irányváltás, ami sokak számára megöli a film azon részét, ami szórakoztató volt. De kellene, hogy ugyanannyira szórakoztató legyen egyáltalán, ha már a tragédia szaga kezdi belengeni a mozitermet?
Az attól függ, mit várunk el a filmtől. Mivel Gatsby, a titokzatos pénzes csodaférfi újfent mozikba küldött története gyakorlatilag egy majdnem két és fél órás parasztvakítós videoklip, és mint videoklip, remekül működik. Amikor megszűnik annak lenni a sztori érdekében, kiderül, hogy a karakterek tulajdonképpen egydimenziósak, még csak nem is feltétlenül szerethetőek (bár nem véletlenül), így nagyjából a film utolsó harmadában már jó eséllyel nem érdekel, mi lesz a főhősök sorsa, még akkor sem, ha már megint egy jól megkomponált klippel zárja le a történetet, és akkor sem, ha tulajdonképpen minden egyes színész azt teszi, amihez a legjobban ért.
Leonardo DiCaprio remek választás volt Gatsby szerepére, a színész régen játszott már ilyen szépfiút, és még mindig remekül áll neki a karakter, Tobey Maguire olyan zavart, szürke kisegér, mint mindig, Carey Mulligan igazi díva, akibe bárki beleszeretne. A szereplők persze erősen karikatúraszerűek, elnagyoltak, és részben pont emiatt is lesz sok ember szemében elhibázott vállalkozás a Luhrmann-mozi.
A film csillogó első felének látomás-jellege, amelyet a 3D még jobban kiemel, egyszer csak szürkévé válik, szürke tájakon szürke emberek beszélgetnek szürke mondatokkal. De hoppá, hát nem pont ez volt a lényeg? A varázslat elillanásával, a valóságra ráeszméléssel tekint a főhős, Nick Carraway a körülötte történő eseményekre, a tulajdonképpen üres, megbicsaklott életű emberek sztorijai és kisebb-nagyobb titkai bontakoznak ki előtte, amelyhez egyre kevésbé illik majd a pezsgők pukkanása és a 4/4-es pumpákra táncolás egy csillogó táncparketten.
A rendező nagyon is tudja, mit csinál, csak egyetlen összetevőt felejt el hozzáadni a recepthez: a szívet. Gatsby a rejtélyes idegen marad, akit akkor sem tudsz közel engedni magadhoz, amikor éppen feltárja a legnagyobb titkait, így nem igazán hagy neked más választást, mint a hátradőlést, hagy ámulni a gyönyörű képeken, izgulni azon, mi lesz a vége, és hallgatni a jobbnál jobb dalokat. Luhrmann jó szokásához híven olyan modern filmzenét rittyentett össze Jay-Z-vel együtt, amitől azonnal be akarod szerezni a lemezt is.
A nagy Gatsby 2013-as verziója nagyon megosztó lesz. A Baz-rajongók biztosan szeretni fogják, mert olyan, mintha a Moulin Rogue és a Rómeó + Júlia szerelemgyereke lenne, a könyv imádói azonban lehet, hogy csalódni fognak. Egy próbát mindenképpen megér.
