A Lavina eléggé nagy meglepetésként osztogatta a mindenkinek kijáró sallereket 2014-ben, Ruben Östlund rendező akkor a férfi-nő kapcsolaton belüli felelősségvállalás mibenlétére kereste a válaszokat, körbejárta rendesen úgy, hogy azt többször körbejárni már hülyeség lett volna, aztán úgy engedett haza mindenkit, hogy az ember minimum elgondolkodjon a váláson. Östlund új mozija, A négyzet most sokkal többet akar, bár az eszközei nagyon hasonlóak a 2014-es filmjéhez. Nem csak egy egyszerű, két ember között fűződő kapcsolatot mutat be, hanem egy egész társadalmi osztály szereplőinek egymáshoz és a világhoz való viszonyát, ráadásul mindezt szatirikus hangnemben köpi az arcunkba, és még akkor is elszégyelled magad utána, ha ne adj’ isten nincs művészi beütésed.

A sztori rém egyszerű, de nagyon csapongó, így leírni tényleg csak nagy vonalakban érdemes: adott egy múzeumigazgató, az elegáns és gazdag Christian, aki nemsokára bemutatja A négyzet című kiállítást, ami – milyen meglepő – egy négyzet és az azon belül állók felelősségvállalását boncolgatja. Aztán Christian élete elkezd szépen lassan összeomlani. Ellopják a tárcáját és a telefonját, és bizarr mentőakcióba kezd barátjával, ami nem várt következményekkel jár. Rátalál egy lányra, akitől maga sem tudja, hogy mit akar. Igyekszik eljuttatni az emberekhez a kiállítás hírét, de a nemtörődömsége bajba sodorja.

És tulajdonképpen pont olyan a film sztorija, mint az előző pár mondat. Mintha epizódokat nézne az ember, amelyek végül lazán összekapcsolódnak, csaponganak ide-oda, aztán amikor nem várod, mégis visszatérnek, hogy egy új mélységet adjanak a szereplők felszínességének. Igen, a felszínességnek és a mélyen rejlő frusztrációknak különböző mélységei vannak, Christian pedig úgy süllyed egyre mélyebbre, mintha seggest ugrott volna egy mocsokkal teli medencébe.

A négyzet marha hosszan, és néha veszettül viccesen firtatja, hogy a mai ember mennyire próbál kibújni a felelősség alól, és hogy hogyan árt mindezzel a környezetének, kicsit rácsodálkozik, hogy mit jelent a magasművészet, majd jól körbe is röhögi azt, és nagyon nem siet sehová. 142 percen keresztül tart ez a sokszor kicsit öncélúnak tűnő szatíra, ami a végére összeáll egy kerek egésszé, és bár hagy nyitva néhány fontos kérdést, hogy mindenki magának dönthesse el, hogyan is alakult Christian környezetének sorsa, egy halom frusztrációval engedi haza a nézőt, mert hát az valahol egyáltalán nincs rendben, hogy a társadalmunk ennyire közömbös legyen mindenkivel szemben.

Cannes-ból Arany Pálmát hozott el a The Square, nem csoda, valóban nagy film, de bőven hosszabb a kelleténél, viszont azt nem lehet elvitatni tőle, hogy hatásos. Sokáig próbálja az ember összerakni a képet utána, és egyáltalán nem fog tetszeni az, amit végül kap. Lehet, hogy pont emiatt gondolkodsz majd el azon, hogy kicsit több felelősséget kellene vállalnod embertársaid iránt. Akkor már megérte belépned a négyzetbe. Mi a CineFesten láttuk, október 5-én már látható lesz a mozikban.