Lars Kraume a németek egyik legújabb rendezőbüszkesége a kilencvenes évek óta aktív: tévében és moziban egyaránt. Viszont Az állam Fritz Bauer ellen volt az a világsiker, amely sztárt csinált belőle – így most már a berlini filmmúzeum történeti kiállításán is külön vitrine van, a legnagyobbak szomszédságában.

Na most, ehhez képest A néma forradalom nem igazán mutat semmi forradalmit – már ami a rendezést, a dramaturgiát, vagy eleve az egész filmet illeti. Egyszerűen csak tisztességgel elmeséli (kicsit talán a Holt költők társaságának mintájára, de annál kevéssé költőien) annak az osztálynak a történetét, akik '56 novemberében egyperces néma csenddel emlékeztek meg mártírjainkról. Apró gesztus, de Kelet-Németországban ilyet csinálni finoman szólva is kockázatos tett. A srácoknak csak sejtéseik lehettek arról, mi is várhat rájuk azután.

Kraume ezt mutatja meg: szép képekben, hangulatos, drámai zenével kísérve, a giccshatáron, de azért az igazi filmélményen is innen. Hisz sem a forgatókönyv, sem a színészi játék, de még a rendezés sem kockáztat semmit. Csak előadja a kétségtelenül megrendítő, kevesek által ismert sztorit, szép arcú gyerekek néznek dacos farkasszemet a kommunizmussal, s a hozzájuk tartozó elvtársakkal, már ameddig bírják szusszal, idegekkel és türelemmel.

A sunyi, de nagyon is veszélyes nyomást érzékletesen ábrázolja A néma forradalom, minden pont annyira feszült és hatásos benne, amennyire minimum elvárható, és ha a tévében látjuk, talán nem is juthat eszünkbe róla, hogy ennél Köbli Norberték azért – valamivel, de nem sokkal – izgalmasabban szoktak hasonló történelmi ihletettségű sztorikat filmre adaptálni, s nem is baj, hogy eszünkbe jut.

Mint ahogy az sem baj, hogy megszületett ez a film, arra ugyanis több mint alkalmas, hogy diákoknak vetítsék, jó sokat, és jó sokaknak. Csak többek, okosabbak lesznek tőle. S megismerkednek az osztállyal, akik közül már csak egyetlen ember él. És így talán a többiek is élhetnek tovább.