Rudy Ray Moore-t nevezhetjük akár a blaxploitation Tommy Wiseau-jának is – azzal a kitétellel, hogy Rudy tehetséges volt valamiben. De az a valami nem a filmcsinálás. A nevem Dolemite. Kritika.
Ezzel a szeretettel és nagy kedvvel megrajzolt portréval Eddie Murphy és a teljes stáb nem a balfék előtt tiszteleg – akinek fogalma sem volt arról, milyen a jó mozi. Hanem a kitartó harcos előtt, aki a hetvenes években szinte véletlenül rátalált egy igencsak trágár, sőt, a trágárságon kívül mással nem is igazán jellemezhető stand-up stílusra, amely kedvéért stricinek öltözött és sétabottal hadonászott. És megszületett Dolemite.
Kiadott jó pár sikeresnek mondható albumot, aztán a pocakos, egyre kiégettebb, egyébként egy lemezboltban melózó Rudy a mozi felé fordult, s kockáztatva egyébként is meglehetősen instabil egzisztenciáját, belefogott egy filmbe, amelyet dögösnek, menőnek és szókimondónak szánt, ám végül egy imádnivalóan vicces, a szó legnemesebb értelmében amatőr akcióvígjáték lett belőle. És 1975. egyik komoly blockbustere Amerikában, természetesen a fekete célközönségnek köszönhetően.
A művész „verselős” technikája, melyet előadásain használt – ahogy ezt a játékidő végén inzertben is közlik velünk – az egyik fontos ősképe a rapnek, így a műfaj sztárjai a mai napig félistenként tisztelik a fordulatos sorsú komikust. Murphy rendezőhaverja, az afroamerikai témákra fogékony, egyébként fehér bőrű Craig Brewer (Nyomulj és nyerj!, A lánc) filmje mégis úgy tud tisztelettel mesélni Rudyról, hogy közben egy pillanatig sem érzünk zavaró meghatódottságot. A nevem Dolemite mulatságos, miliőábrázolását tekintve teljesen, az összbenyomást nézve majdnem tökéletes életrajzi film – de az egészen biztos, hogy remek szórakozás.
Ha azt mondom, Murphy lubickol a címszerepben, elhallgatom, mennyire csodálatos, ahogy játszik: káromkodott ő már eleget mozgóképen (és színpadon is), meg alakított úgynevezett kitartó lúzereket is, ám itt – ahogy maga Rudy Ray Moore is tette a maga karrierje során – beleadott mindent abból a vélhető keserűségből is, amely minden bizonnyal szorongatja már egy ideje, mióta nem számít jelenidős szupersztárnak. Számos olyan pillanata van a filmnek, ahol Rudy és Eddie pont annyira (igaz, csak egy-egy pillanatra) válik külön egymástól, hogy ne csak nagyszerűnek érezzük Murphy játékát, hanem bizony szívszorítónak is. Szó sincs önsajnálatról: egyszerűen a főszereplő most a szokásosnál is jobban tudja, miről beszél.
És ez nagyon jót tesz a filmnek. Mint ahogy egyébként a normális szerepben szintúgy régen látott Wesley Snipes parádés ripacskodása is jót tesz. Meg úgy egyébként: A nevem Dolemite minden egyes színésze jutalomjátéknak érzi a karaktert, akit ráosztottak: Da'Vine Joy Randolph, Craig Robinson, Tituss Burgess, vagy Keegan-Michael Key éppúgy, mint az apró rádiós mellékszerepekben feltűnő Chris Rock és Snoop Dogg. Mindenki frankó. Nagyon-nagyon frankó.
A nevem Dolemite-hoz fogható, egyértelműen klassz játékfilmet nagyon ritkán láthatunk a Netflixen. Legalább annyira szól a nagyvászon hatalmának szentségéről, mint arról, hogy néha pont azzal tiszteljük meg leginkább a mozit, ha van pofánk szemtelenül közelíteni felé, és magasról szarni arra, hogyan csinálják az igazi profik.
Persze Rudy Ray Moore csodája nem tartott sokáig – de amit csinált, az bizony valamilyen módon mégiscsak visszhangzik a filmtörténetben. És most már ebben a remek biopicben is.