A Művész, nagy kezdőbetűvel, legtöbbször a Néző, nagy kezdőbetűvel ellensége. Csak nagyon ritkán találják meg a közös hangot. A Néző most dühös a Művészre.
Nem fogok hazudni, és ki is mondom egyből nyíltan. A nimfomániás második része után kedvem lett volna leülni Lars Von Trierrel, hogy megbeszéljük az örök kérdést: fej vagy gyomor. Mert filmje teljes egészében nem több egy gigantikus, öncélú maszturbációnál, vagy egy olyan szexnél, ami sokat ígért, de csak a szórakozóhely vécéjében pukkant el végül, vagy hogy stílusosak legyünk, egy vonat illemhelyén.
Bár már a film elején is figyelmeztetnek arra, hogy ez a verzió cenzúrázott és erősen vágott (a rendezői változat öt és fél órás), még így is négy óra hosszan át lóbál be mindent az ember képébe, farkak tömkelegét, ígéretes karaktereket, hogy aztán legvégül az egészet úgy rontsa el, amitől a Néző a fejét veri a falba. A nimfomániás első fele nagyon is működött, szórakoztató elegye volt a rendezői öncélúságnak és a perfekt filmkészítésnek, nem vesztette el a Nézőt, vagy ha mégis, akkor bizonyos pontokon visszarántotta őt a cselekménybe.
Az első rész sem volt tökéletes, a morális tanulságot valamiféle kelletlen motívumrendszerrel próbálta meg nyakon önteni benne a Művész, és még csak meg sem próbálta mindezt életszagúvá tenni. Joe és Seligman roppant erőltetett beszélgetései inkább voltak kiábrándítóak, mint tanulságosak és szórakoztatók, a hasonlatokból csak úgy áradt az izzadtságszag, egy idő után pedig már nem is értette a Néző, miért van egyáltalán szükség rájuk, hiszen a mozi csak akkor működött igazán, amikor az idősebb Joe narrációjával láttuk a múlt eseményeit.
A film első fele egy olyan lány (Charlotte Gainsbourg) sztoriját vetítette elő, aki (meglepetés) nimfomániás, de valamilyen meg nem magyarázott oknál fogva gyűlöli, és rossz embernek tartja magát. Egyik nap összeverve talál rá egy sikátorban az éppen arra járó Seligman (Stellan Skarsgard), majd amikor hazaviszi, hosszasan fejtegetni kezdik a lány tetteinek erkölcsi vetületét. A fiatal Joe (Stacy Martin) kalandos és szigorúan érzelemmentes sztorijaitól egészen messzire jutunk, sajnos túl messzire is, olyan vidékekre, ahol a gondosan felépített koncepció is azonnal a kezeibe temeti az arcát, majd sírva visszavonul, mert ez már neki is sok.
Mert az még teljesen rendben van, hogy A nimfomániás szépen halad valamiféle tragédia felé. Az is, hogy teljesen nyilvánvalóan a második részben sokkal perverzebb örömök felé kezd el kacsintgatni a főhősnő, hogy végre ki tudja elégíteni magát. De az már nincs rendben, hogy ez a film bizony tényleg két teljesen különálló részre tagolódik: egy szórakoztatóra és egy borzasztóra. A második rész nem azért pocsék, mert megváltozik a hangulata, hanem azért, mert mintha maga Trier sem tudná benne, hogy mit akar.
Húzni az időt további hasonlatokkal és beszélgetésekkel? Megteszi. Furcsa, teljesen életidegen fordulatokkal terelgetni főhőse életét? Ezt is megoldja. Sokkal betegebb, már-már undorító részekkel sokkolni a Nézőt? Sima ügy! De vajon milyen dinamikával? Az már nem világos. Ahogy éppen kijön a lépés. És ezt bizony nem valószínű, hogy a kivágott részek magyarázzák. A nimfomániás második része olyan elemeket hoz be a képbe, amire semmi szükség sem lenne, de a Művész úgy érzi, bizony jó ötlet többet adni Seligman és Joe beszélgetéséből, és olyan castingpoklot küld rá a nézőre, amire végképp nincs magyarázat.
Shia LaBeouf-ből miért lesz hirtelen idősebb korára Michael Pas, miközben a tíz évet öregedett Christian Slatert még csak maszkmesterek kezébe sem volt hajlandó adni? Mennyire hiteltelen az utolsó fejezetben előkerülő Mia Goth karaktere és színészi játéka, és mennyire hihetetlen, hogy a gyönyörű és friss Stacy Martin párévnyi öregedéssel a viharvert Charlotte Gainsbourggá alakul? Mit keres itt egy pillanatra Udo Kier? Miért nem kapott igazi szerepet Willem Dafoe?
De ami igazán megbocsáthatatlan, az mégis az a tény, hogy a Művésznek fogalma sincs, hogyan fejezze be a filmet, ezért befejezi az egyetlen olyan módon, ami annyira messze áll az életszerűségtől, mint egy repülő panelház Csepelen. A befejezést nem indokolja semmi, mint ahogy a Rammstein Führe Mich-jét sem az első rész kezdetén, de akkor még azt hisszük, hogy itt bizony bivalyerős koncepció fog minket mindjárt levenni a lábunkról. Pedig nem erről van szó, maradjunk annyiban, hogy olyan az egész, mintha egy izgalmas szex felénél a férfi úgy döntene, hogy inkább mégiscsak elvonul a klotyóra, és kiveri. De legalább ne a nézőre tenné!