Amikor először láttunk képeket az Into the Spider-verse-ből, nem hittük volna, hogy a Sony Animations tudja, mit csinál. Fura animáció, fura hangulat, és furán vicceskedő hangnem csattant mindenki arcán, mellette persze ott volt a halott Peter Parker és az őt váltó Miles Morales sztorijának ígérete, amit valljuk be, már elég régóta szeretnénk látni nagyvásznon. Csak nem biztos, hogy így akartuk. Most már nem is nagyon akarnánk másképp.

Az Irány a Pókverzum! ugyanis nem csak szimplán Miles eredettörténete, hanem a teljes Pókember-univerzum megölelése, forrón és szenvedélyesen, rajongói hangulatban, a múltat sokszor ki is röhögve. Bizonyám, egy erősen önreflexív Spider-Man-mozi ez, ami visszautalgat a mozis kitérőkre és azok szörnyű pillanataira is, de mindezt azért teszi, hogy megmutassa, lehet ezt nagyon másképp is csinálni.

Ez a Pókember-film majdnem mindennel szembemegy, amit eddig bárki elkövetett a moziban. Talán a legutóbbi Pókember: Hazatéréssel lehet bizonyos értelemben összehozni, de csak egészen minimális a hasonlóság, ott is egy nagyon emberi főhőssel mentünk neki a nagy kalandnak, ami itt is megvan, csak jönnek még hozzá négyen. És ők is mind Pókemberek, csak másképp.

A Pókverzum összeereszt olyan Spidey-figurákat, akiket lehet, hogy nem is ismersz, de léteznek, és ettől nagyszerű ez az egész, hiszen végre nem csak azt mutatja meg, hogy létezett ez a piros-kék ruhás igazságosztó, hanem azt is, hogy hogyan tudták továbbgondolni őt különféle időszakokban. Ezt azonban egy hihető sztorival is meg kellett valahogy spékelni, mert különben csak egy öncélú pókemberkedés lesz ebből a futamból, de ez a film az öncélúságtól a lehető legtávolabb helyezkedik el.

A sztori ugyebár Miles Morales felemelkedését öleli fel, de nem egyszerű módon, Milest ugyanis megcsípi az a bizonyos radioaktív pók, aztán utána találkozik Peter Parkerrel, aki éppen egy Fisk által előidézett dimenziókapu elpusztításán munkálkodik, csak éppen pókpüré lesz belőle, ami nagyon nem volt benne a pakliban.  A dimenziókapun azonban átjön ez-az, többek között egy Póklány, egy noir Spider-Man, egy anime Pókrobot és az őt irányító iskoláslány, az unvierzum egyik legfurább karaktere, Póksonka, akinek eredeti neve, Peter Porker eleve instant röhögést okoz, valamint egy másik Peter Parker, aki kicsit elhízott, kicsit lecsúszott, de legalább Pókember. Ők együtt próbálják megállítani Fisket, miközben Milesnak is fel kell nőnie a feladathoz.

A legszebb az egészben az, hogy bár szuperhősök forgolódnak és lengedeznek mindenfelé, a karakterek nagyon emberiek, főleg Miles és a másik Peter, de még Fisk is kap egy igazán szép vonalat, aki főgenya ugyan, de végre kap egy teljesen érthető motivációt, amitől már-már szerethető is lenne, ha nem lenne egy utolsó vadállat, és nem lenne egy utolsó vadállatnak megfelelően megrajzolva.

Az animáció hol gyönyörű CGI, hol a képregényeket megidéző, már-már kézzel rajzolt hangulatú csoda, az utolsó nagy harcjelenet pedig egyértelműen a legképregényhűbb dolog, amit valaha képregényfilmben elkövettek. De igazából ez a film végig az. Leborulás Pókember és a Marvel képregényei (és nem a filmjei) előtt. A kis kiegészítő elemek, azok a kis finomságok az animációban, a kiírt hangutánzó szavak, az itt-ott elejtett vonalak egyszerűen fantasztikusan hangulatosak, Stan Lee első jelenése a halála után pedig egyszerűen tökéletes.

Szóval lehetett tőle félni, de nem volt okunk rá. A rajongókat hájjal kenegeti, a szimpatizánsokat rajongóvá változtatja, de azokat is kiszolgálja a Pókember - Irány a Pókverzum!, akik csak úgy messziről barátkoznak a képregényfilmekkel. Bármikor nyugodtan jöhet a folytatása. Befizetünk rá.